Kedves Lelkiatya! Egyik ismerősöm akivel ha találkozom szinte mindig elmondja nagyon betegesek vagyunk,szegények. Már annyit szenvedtünk az életben. Megmondom őszintén eleinte még sajnálattal is hallgattam,segítettem is étellel, vagy egy kis pénzzel. De egyre jobban azt érzem,mikor mondja ,hogy sajnáltatja is magát és belevegyül manipuláció is,úgymond tudja nagyon mit kell mondani ahhoz,hogy kapjon tőlem biztosan valamit! Nem szeretnék már nekik adni semmit,mert nekünk is bekell osztanunk a pénzt,és az sem megoldás hosszútávon, hogy mindig tőlünk várja a segítséget!! De a másik oldalról meg van bennem félelem is ,mi van ha az ítélet napján Jézus azt mondja kértem ,de nem kaptam mert utána elküldtél.... De az is eszembe jutott, hogy hiszen már sokszor segítettünk nekik ,az csak nem lehet semmis Isten szemében.... Mi ez a kettösség,zavar bennem?? Tapasztaltam már olyat az életben,hogy igen van amikor azzal teszünk jót ha segítünk valakin,de vigyázni kell,mert nem mindig segítség a segítség,mármint előfordulhat, hogy jobb bölcs döntés nem adni,mert még fennmarad az illető rossz állapota,mert mindig kimentik,kisegítik,ezáltal ő nem lép az élete jobbá tételében.... Hogy tudnám lezárni békésen a lelkemben,hogy nem segítek már... Sokat gondolok arra ,hogy ez a rossz érzés bennem nem jöhet Istentől?!! Tőle békesség jöhet.... Miért érzek ilyeneket? Köszönöm megtisztelő válaszát!!

Kedves Lelkiatya! A gyónásra való felkészülésről lenne egy kérdésem. Régebben úgy készültem fel, ahogy általánosságban tanácsolni szokták, hogy gyónás előtt pár nappal nekiültem és bogarásztam a lelkitükröket. Bevallom, hogy nehézkés volt, mert még egy hónap alatt is sok minden történik. Általában havonta szoktam szentgyónáshoz járulni. Nehéz visszaemlékezni mindenre (de lehet, hogy csak nekem szelektív a memóriám... :D ) Volt, hogy elég hosszú időre sikerült maga a felkészülés is, így hát úgy döntöttem, hogy minden este a lelkiismeretvizsgálat során, mikor végig-gondolom a napom, és ha úgy érzem, hogy nem jól csináltam valamit azt rögtön felírom egy cetlire. Igy könnyebb a felkészülés. Persze vannak olyan napok is, mikor úgy ítélem meg, hogy elég magamban bocsánatot kérni valamiért és azt nem írom fel a következő gyónásra. A kérdésem az, hogy nem túlzás ezt így napiszinten csinálni? Nem a bűn körüli folytonos lovaglás ez a "napi" írogatás?

Jót akartam rosszul végződött, ezért a másik fél rossz kívánságai átokként hathatnak -e rám. hozzátartozóimra?

Kedves Lelkiatya! Én szeretek élni,hálát is érzek az életemért. Mindig megköszönöm Istennek, hogy életben vagyok. 900 grammal jöttem a világra 1982-ben. És jól voltam ,semmi komplikáció nem volt,pedig anya mesélte,hogy voltak akik sajnos megvakultak az inkubátor fényétől,vagy elhunytak szegénykék. Ezek után pláne hálát adok Istennek, hogy óvott ,védett. De sokszor előfordul, hogy amikor az életben nehézség ér ,legyen az anyagi vagy egészségügyi azt nehezen viselem,olyankor az a vágyam,bárcsak megszűnne,nem lenne semmi betegség nálam, vagy akár a gyermekeimnél,mert nem tudom jól kezelni,hogy lehet a szenvedést Istennek tetsző módon viselni? A másik különleges dolog az életemben,hogy ráleltem a Szent Brigitta 7 imájára 12 éven át kell mondani,amit mondok is ,abban olyan igéret van,hogy rokonságukból a lelkek negyedíziglen a pokoltól megmenekülnek.( Jézus vérének tiszteletére szól az ima 7 Miatyánk,7 Üdvözlégy ima) Azt éreztem ezt biztos ,hogy úgy akarok majd meghalni,hogy ezt elmondom,mert ha bárkin is segít majd az imám már megérte életben maradnom. Isten tudta ,hogy én ezt elmondom majd az imát? Lehet azért maradtam életben,hogy segítsek imával szeretteimnek? Vagy túl képzelem? Köszönöm szépen válaszát!

Kedves Lelkiatya! Ha egy kis gyermek,vagy akár egy felnőtt ember meghal pl valamilyen betegségben ( szövődmény akár) Tehát orvosszakmailag megmagyarázható a halála oka,az azért hal meg mert beteg volt?Vagy Isten terve is volt,olyan értelemben, hogy magához szólította mert neki x év adatott a földi létben? Köszönöm a választ!!

Kedves Lelkiatya! Olvastam a temában korábbi önhöz intézett kérdéseket és válaszokat a témában. Részben kaptam választ belőlük, viszont még maradtak is bennem kérdések. A Férjemmel egy gyermekünk van, aki nemrég született. Tudom, hogy az egyház a természetes családtervezést javasolja fogamzásgátló módszerként, ezzel kapcsolatban szeretnék kérdezni. Mi szeretnénk majd kistestvéreket, kettőt-hármat, viszont szeretnénk, hogy legyen köztük pár év, még bele kell jönnünk a családdá válásba. Jelenleg végzek egy termékenységtudat tanfolyamot, amin azt tanultam, hogy az első 8 hetet lehet terméketlennek tekinteni kizárólagos szoptatás mellett, valamint fél évet szintén ilyen szoptatással. Ennek elég szigorú szabályai vannak, tehát nem biztos, hogy ezeket be tudjuk tartani fél évig, utána pedig fokozatosan áll vissza a termékenység, amit figyelemmel kell kísérni. A kérdésem az, hogy ilyen esetben szabad-e alkalmazni barrier fogamzásgátló eszközöket? Ezek ugye nem 100%-ban hatékonyak fogamzásgátlás céljából, tehát úgy gondoltam, hogy meghagyják a lehetőséget Isten akaratának, aki a kovekből is tud fiakat támasztani. Mi tehát nyitottak vagyunk a gyermekáldásra, ugyanakkor szeretnénk őket felelősségteljesen vállalni és mindemellett házaséletet élni, mikor a körülmények és energiánk engedi. Mi ezekkel kapcsolatban a véleménye?

Kedves Lelkiatya! Miként lehet jól kezelni a hirtelen fellépő ilyedtséget? Kisfiam amikor elkezd pl csúnyán köhögni betegség miatt ,már hallásra is ilyesztő mint aki megakar fulladni ( persze hála nem) de ilyenkor erőteljes félelem vagy inkább ilyedtség tör rám,ezeket az érzelmeket akkor nem tudom irányítani,egyszer csak elönt ,utána kezd bennem tudatosság kialakulni mikor mondogatom magamnak nyugi,nincs baj ,ne lássa ,hogy anya is megilyedt,mély levegőt veszek,próbálok jó dolgokra gondolni is közben. Vagy gondoljak úgy rá,hogy ezek természetes emberi érzelmek?Jön megy... Csak ne tulajdonítsak nekik túl nagy figyelmet? Mintha úgy enyhülne is ... Köszönök bármilyen jellegű tanácsot. Isten áldja!!

Kedves Lelkiatya! A szomszédban lakott egy fiatal pár, télen szénmonoxid mérgezést kaptak álmukban, a férj meghalt, a felesége túlélte, ő mesélte, hogy kívülről látták magukat ahogy fekszenek, felfelé mentek egy alagútban aminek a végén fény volt, neki mondta egy belső hang, hogy még vissza kell jönnie. Jézust, Istent vagy a Szűzanyát nem látták, csak boldogságot éreztek és azt, hogy nem akarnak ide visszajönni. Megrendült a hitem a mondottak alapján, hogyan lehetséges, hogy nem kerültek a tisztítóhelyre, vagy nem találkoztak a katolikus tanításból senkivel?? Azóta ő nem fél a haláltól, de nem is lett keresztény. Egyből a mennybe kerülhet bárki aki hitetlen??

Kedves Lelkiatya! Igencsak kényes kérdést szeretnék feszegetni. Hodász András ügyéről van szó. Szerintem az volt a baj, hogy ő olyan pszichológushoz került, aki nem keresztény, és innentől kezdve egyre szabadabbá vált az út a sátán számára. András pedig gyenge lett a bűnnel szemben. A magam példájából indulok ki: homoszexuálisnak csúfoltak, és emiatt majdnem az is lettem, de azt mondtam magamnak, hogy minden attól függ, hogy mit enged meg magának az ember. Így szépen visszataláltam az Isten által mutatott úthoz. Eleinte nagyon haragudtam Andrásra, de megszólalt a lelkemben egy hang, hogy most még jobban imádkozni kell érte. Egyáltalán nem vagyok szent, sokszor elbukok, de eddig mindig sikerült felállni. Atyának mi a véleménye? Előre is köszönöm.

Kedves Lelkiatya! Ha valaki szereti az embereket,és valaki pedig az állatokat az Isten ajándéka bennünk?Vagy miként képzeljem el? Azért kérdezem, mert ma testvérem nálunk volt és beszélgettük,hogy ő bár egyedül lakik,de vannak macskái és nagyon szereti ha odabújnak,dorombolnak. Én mondtam neki ,hogy én nem szeretem,sőt rendesen zavar,irritál,van amikor csikis is. Szegény macskát is valamelyik nap a héten ,ott sündörgött körülöttem majd felbuktam,árrébb rúgtam ,löktem a lábammal!! Mondtam neki,hogy én az emberekre másként tekintek szeretem őket,és jól esik az ölelés.Az állatokért nem rajongok ,próbáltam megszeretni ,de egyszerűen nem megy,már arra is gondoltam, hogy Isten teremtménye,de akkor sem vagyok nagy állat fan. Tesóm pl az emberi közelségtől érintésektől irtózik. Elég furcsák vagyunk úgy látom. Ez miért lehet bennünk? Én hozzáteszem 4 gyermekes édesanya vagyok,nyilván más kapcsolatban élek mint testvérem, aki társ nélkül él . De én miért nem szeretem úgy az ?llatokat? Ha erre lát esetleg magyarázatot,hogy hibám ,vagy olyat keresek amit nem tett belém a Teremtő!? Köszönöm szépen a válaszát!!!

Tisztelt Lelki atya! Örülök, hogy megjelent újra/kibővítve Szárovi Szt. Szerafim atyától a korábbbról ismert lelkiségi könyv... Ön szerint, lehetne-e Athoszi Szt. Paisziosz (1924-1994) atyától az IGÉK sorozatból magyarul eddig meg nem jelent műveket is kiadni a Metropóliától? Eddig csak az 1., 4. és az 5. kötetről van görögből magyarra fordítás (Horeftosz Konstantin által, amiket a hazai görög orthodox egyház adott ki, régen); de a 2., 3., 6. kötetekről azóta sincs. Ezek címei: 2.k. Lelki ébredés, 3.k. Lelki harc, 6.k. Az imáról. Szíves válaszát várom: László

Kedves Lelkiatya! Az Evangéliumot olvasva, több helyen is elakadok, mert nem értem Jézus tetteit, kéréseit 1. Azt kéri a kiüzött ördögöktől és a meggyógyultaktól is, hogy ne árulják el ki ő és ne beszéljék el, mi történt velük, aztán pedig a Légió kiűzésekor enged az ördögök könyörgésének és a megszabadult embert kéri, hogy ne csatlakozzon Ő hozzá, hanem tegyen tanúságot a csodáról, ami történt, ami miatt a helyiek kérték, hogy menjen el arról a földről. Mikor kell megvalljuk az Úr csodatételeit életünkben? 2. Példabeszédekben szól Jézus és meg is indokolja, mert az Irásnak be kell teljesednie, vannak akik hiába hallgatják őt. A döbbenetes, hogy még a tanítványai sem értik a példabeszédeit, még nekik is el kell magyarázza. Miért? Aztán később ebben is mintha változna, mert a küldetése a szamáriai asszony kérésén megindulva utána mintha már mindenkihez szólna, Mégis hogyan lehet, hogy akikhez jött a zsidók hivatalosan a mai napig nem fogadták el Messiásnak?? Mekkora fájdalom lehet ez az Úrnak? Mit kell tegyünk, ha azt tapasztaljuk, hogy Jézus szavai nem jutnak el a szívünkig?

Kedves Lelkiatya! Katolikus, keresztény fiatal férfi vagyok, szeretem s tisztelem egyházamat, de az életemben pár éve bekövetkezett egy olyan változás, ami nyomaszt. Nemigen érzek vonzalmat a nők iránt, inkább a másik nem felé húzok. Soha nem éreztem még így, hogy két szék közül a padlóra essek - szó szerint. Elmondani nem lehet, hogy mit is érzek legbelül,. De azt tudom, hogy Isten előtt minden ember egyenlő, legyen gazdag, szegény, hetero-vagy homoszexuális. Ebben kérném a Lelkiatya segítségét, hogy mit tegyek? Válaszát előre is köszönöm, Mély tisztelettel és üdvözlettel, Dávid

Kedves Lelkiatya! Most, ahogyan ezt a levelet írom, meglehetősen rosszul érzem magam, emiatt is szeretnék segítséget kérni. Szerelmes vagyok valakibe, aki szerintem nem viszonozza az érzéseim, de ha viszonozná is, mindegy lenne mert egy Istennek szentelt emberről van szó. Feltártam előtte az érzéseim, főleg azért, hogy ezzel is megkönnyebbüljek, mert könnyebb ha kimondom és nem csak magamban tartogatom meg titkolom, ráadásul egyébként is tudja akkor is ha nem mondom. Nem onnan ismertem meg, hogy egy bizonyos templomban szolgálna és oda járnék, az ismeretségünk nem helyhez kötött, nem egy bizonyos templomban ismertem meg, ezt akartam mondani. Máshogyan történt, először a barátom volt, egy időben egyre közelebb kerültem hozzá, átsegített egy nehéz időszakon mikor elvesztettem egy közeli családtagot, jobb keresztény lettem általa, teljesen máshogy viszonyult hozzám mint mások és beleszerettem a lelke tisztaságába. Pont az tetszett meg benne, hogy annyira más mint a többi ember és senki nem volt olyan hatással rám mint ő, mások legfeljebb rossz hatással voltak rám, fájdalmat okozott nekem nagyon sok ember, pedig nem is érdemeltem ki, ez a barátom éppen ellenkezőleg. Még akkor is megértő, segítőkész volt velem mikor meg sem érdemeltem és megtanított szeretni. Ez is hozzájárult az érzéseimhez. Először tetszett meg a személyisége, a külseje csak utólag. Amennyire lehet, nem kommunikálok vele, nem találkozok vele, semmit nem teszek az elcsábítására. Nem a távolságtartással van a gond, hanem az érzés következményeivel. Bár próbálok távolságot tartani és sajnálom is ami kialakult bennem, időről időre nagy bűntudatom van emiatt, hogy úgy érzek ahogy. Elvileg megbocsátott nekem Isten, de rossz érzés a bűntudat és a bűntudat után jön a többi gondolat, olyanok, hogy így hogy van ez az érzés bennem, így semmi más nem számít, nem számítanak a jó tetteim, a hitem, a mások iránti szeretetem, semmi nem ér semmit, ami elég lehangoló nekem. Olyan gondolatok, hogy Jézus utál engem és sosem bocsát meg. Olyan is, hogy meg kellene büntetnem magam mondjuk vagdosással, önmagam ütlegelésével vagy mindegy hogyan, mert ezt érdemlem. Nagyon fáj nekem ez. Bűnös vagyok, igaz, de vágyok Jézus szeretetére. Arra, hogy engem se szeressen kevésbé másoknál és főleg nem olyan érzések miatt, melyeket ugyan próbálok nem tettekre váltani, de a kialakulásukat nem én magam döntöttem el. Kértem egyébként Jézust, hogy szabadítson meg ezektől az érzelmektől, mert neki csak egy szavába kerülne és nem akarok olyan érzéseket magamban amik neki nem tetszésére valók, de nem tette meg, pedig egyéb kísértésektől meg szokott szabadítani, nem egyszer megtette már. Azok a borzalmas bűntudatos gondolataim honnan jönnek? Meg lehet azoktól szabadulni? Egyszer már csináltam olyat, hogy elkezdtem magam ütlegelni valamivel a lábamon, de akkor volt valamilyen megérzésem, hogy ez nem jó ha ezt csinálom.

Kedves Lelkiatya! Azt szeretném megkérdezni Öntől, hogy helyes-e ha úgy próbálunk kiállni a véleményünk mellet, hogy közbe a másikra is figyelünk, hogy ne bántsuk meg. ... Nem hiszek abban, hogy erőszakkal kell bárkit is a hitünkre téríteni, én elfogadom más álláspontját de nekem fontos hogy más az enyémet is elfogadja mindig ezt szoktam mondani. Helyesen tettem, hogy csak ennyit mondtam néha elgondolkodom, hogy nem e kellene e erélyesebbnek lennem ilyen helyzetekben de sokszor arra is gondolok hogy nem szeretnék másokat megbántani de ami a legfontosabb hogy ISTENT nem szeretném megbántani. Aztán mindig arra gondolok hogy az ÚR azt is kéri tőlünk hogy szeressük egymást és az jutott eszembe, hogy talán a tettek tudják a másik embert leginkább meggyőzni arról, hogy milyen a kereszténység és nem az erőteljes már már túl határozott fellépés szavakban. Ön mit gondol hol van a határ ilyen helyzetekben? Mit vár el tőlünk az Úr? Ha hibázunk szavakban mert nem figyelünk oda, hogy mit mondd a másik vagy nem tudjuk magunkat helyesen kifejezni azt is megbocsátják nekünk és később még kijavíthatjuk. Igaz? Sokszor rám tör a félelem hogy megbántom ISTENT és ez nagyon elszomorít ha úgy érzem, hogy nem állok ki a hitem mellett eléggé de ugyanakkor arra is szoktam gondolni, hogy nem is biztos hogy ő elsősorban csak ezt várja el tőlünk. Ha lehet az egész kérdést ne tessék közzétenni. Köszönöm a segítséget!