Szent Efrém szentéletű atya

A szíriai Niszibiben született a IV. század elején (306-ban). Egyes források szerint anyjától tanulta a keresztény tanítást, mivel apja pogány pap volt, s hite miatt el is űzte otthonról. Már egészen fiatalon Jakab püspök tanítványa lett, aki nemcsak elméleti, hanem gyakorlati nevelést is adott neki. Szülővárosában diakónussá szentelték, s ezután is ott tanítóskodott, majd később szerzetes lett. Aszkéta életével és költeményeivel igen nagy hírnévre tett szert. Az angyali élet eszményét hirdette meg, mert a keresztények fő céljának az eredeti ártatlansághoz való visszatérést tekintette. A szír diakónus nyíltan hirdette, hogy az önmegtartóztatásnak az egyházban is megvan a helye, és a laikusok életében is.
Amikor szülővárosát a perzsák elfoglalták (363-ban), Efrém az Eufrátesz melletti Edesszába menekült, s a városhoz közel levő hegyen telepedett le, ahol azután tanítványok sokasága vette körül. Sokat prédikált az eretnekségek ellen, és sok tévhitűt meggyőzött tévedéséről. Ennek ellenére két híres tanítványa végül is eretnek lett. 373 körül halt meg. Görögül nem tudott, viszont a szír anyanyelvű irodalom egyik leghíresebb képviselője lett, mert tanítását és költeményeit ezen a nemzeti nyelven írta le. Leghíresebb imája a nagyböjti három fohász: „Életem Ura és Uralkodója...”, de csodálatosak a húsvéti költeményei is. Emiatt nevezték őt „a Szentlélek hárfájának”. Több művét még életében lefordították görögre, majd később örményre is.