Tisztelt Lelkiatya!
Igen, belegondolva igaza van, hogy nem csak maga a halál ténye, a temetés gondolata tölt el aggodalommal, hanem egy bizonytalanság is van bennem. Erre a felismerésre nem rég jutottam. Még pedig az az aggodalom, hogy nem tudom, hogyan viszonyuljak a gyászolókhoz, a hozzátartozókhoz. Nyilván itt most nem alapvető dolgokról beszélek, mint a részvétnyilvánítás, vagy a megfelelő viselkedés a temetésen. Arra gondolok, hogy hogyan kell viszonyulni a gyászolókhoz. Mert azért ha valakinek nem egy közeli hozzátartozója hal meg, persze sajnálja az illetőt, érez egyfajta szomorúságot, de mégsem olyan mintha ne adj Isten közeli hozzátartozója hal meg. Tehát félek attól, hogy nem tudom kellőképpen átérezni a gyászolók fájdalmát, és látszik is rajtam. Megjátszania pedig megint nincs értelme az embernek magát. Sírni sem tudok sokszor. Lehet más is így van ezzel, csak nem rágódik annyit ezen.
Tisztelettel: H.
Kedves H.!
Ez a mélyebb bizonytalansága arra utal, hogy nincs kibékülve önmagával, nem meri vállalni önmagát. Lehet, hogy a férje családja, lehet, hogy gyermekkori neveltetése miatt ilyen erős irányító a viselkedésében, hogy megfeleljen másoknak. Ez sokunkban él, sok ember szenved ettől fölöslegesen. Ugyanis nem másoknak kell megfelelnünk, hanem egyedül a Jóistennek, aki létbe hívott minket. Azt mondja a Példabeszédek könyve: ...az igaz, mint az oroszlán, biztonságban érzi magát (Péld 28,1). Vagyis, ha bízunk az Istenben, ez annyira mély magabiztosságot adhat, hogy nincs szükségünk az emberek elismerésére, jó véleményére. Szent Ágoston pedig azt mondja: Szeress és tégy, amit akarsz! Ha a szeretet az ember belső irányító törvénye, akkor minden helyzetben megtalálja, mit kell tennie.
Ez azért elég ritka ám. Sajnos nem él bennünk ennyire erősen az Isten és a felebaráti szeretet, s ezért fordulunk, mint pótmegoldáshoz az emberek véleménye szerinti viselkedéshez. Így tehát az a kérdés, amelyet föltett, sokakat foglalkoztat, nincs vele egyedül. Azt javaslom, indítsa föl a szívében azt a szándékot, hogy szeretni akarja azt, akivel éppen találkozik. A szeretet akarat dolga is, hiszen ez a legfőbb parancs. Ennek nyomán pedig viselkedjen a lehető legtermészetesebben. Azt nagyon jól látja, hogy megjátszani a szomorú együttérzést, teljesen fölösleges és méltatlan is.
Kedves Lelkiatya!
Az egyik televíziós csatornán szoktam hallgatni Joyce Meyer tanításait. Mennyiben tekinthető a mi hitünkkel összeegyeztethetőnek? Jómagam jártas vagyok a katolikus hitben, és nagyjából ismerem a többi felekezet hitelveit is mind a történelmieket, mind az "újabb keletűeket", mégsem tudtam rájönni arra, hogy ez a hölgy melyik felekezethez tartozhat, mert még soha nem hallottam tőle semmilyen utalást erre vonatkozóan. Ő csupán a Szentírásról prédikál olyan vonatkozásban, hogyan éljünk krisztusi életet a mindennapjainkban. Én személy szerint sokat tanulok tőle. A kérdésem az lenne,jelent-e "veszélyt" a katolikus hitemre nézve?
Köszönöm szépen a válaszát!
Jellemzően amerikai prédikátor. Amit mond, mind igaz, segít az eligazodásban, buzdít a megfelelő keresztény életre. Érdemes tehát odafigyelni rá. Láthatóan hiteles is a tanítása, mert nem csak prédikál, de számos segélyszervezetet is működtet és támogat. Viszont úgy tűnik, nem elkötelezett egyik történelmi egyház mellett sem, hiszen erről nem tesz említést a tanításában.
A katolikus és ortodox tanítás ennél sokkal mélyebb.
Tehát, ha meghallgatja is ezeket a tanításokat, ne kövesse ezt a fajta kereszténységet. Jézus nem csak életvezetést akart nekünk adni, hogy sikeresek legyünk ebben az életben. Ő közösségre hív, elsősorban a Szentháromságos Isten közösségébe, s ami ugyanaz, az általa alapított Egyház közösségébe. Ezen keresztül találjuk meg önmagunkat, utunkat, helyünket. Mindent összevetve tehát felszínesnek tartom ezeket a tanításokat, még ha sok figyelemreméltó igazságot mond is ki.
Kedves Lelkiatya !
A nagyfalui üzenetek valódiak ?
Köszönettel
A.
Az egyszer biztos, hogy ezt a sok mindent nem a Szűzanya üzeni. Emberi kitalálások. Ha valakit megtérésre indít, az az Szentlélek különleges kegyelme, hiszen Ő mindent föl tud használni.
Nem érdemes komolyan foglalkozni ezekkel az üzentekkel.
Tisztelt Lelkiatya!
Még egy korábbi levelemmel kapcsolatban szeretnék még egy kérdést feltenni. Mi a különbség a a halottért való temetés előtti mise és a ravatalozási szertartás között? Ezzel azt akarom kérdezni, hogy ha a temetésre nem tudok vagy nem szeretnék elmenni, akkor jó-e ha a misére megyek el? Nyilván itt most nem közeli hozzátartozóról van szó. Válaszát előre is köszönöm.
Amikor meghal valaki, akkor az Egyház ott van mellette egyrészt azért, hogy imádsággal segítse az utolsó útján, másrészt a hozzátartozók miatt, akiknek pedig gyászukban segít. Sokféle imádság van, amelyet az Egyház ilyenkor kínál. Az első: imádság a lélek távozásakor. Ezt olyankor végezzük el, amikor már beállt a halál, de még ott vagyunk a halott közvetlen közelében. Ez azért ritka, mert ilyenkor általában nincs jelen fölszentelt pap. Ha mégis, és van rá lehetőség, fontos ezt is elvégezni. Utána következik a virrasztás. Ez régebben azt a célt szolgálta, hogy amíg a halottat el nem temetik, vagyis a halott még a házban volt, a temetésig imádságban maradjanak mellette. Ennek maradványa az a külön szertartás, amelyet még temetés előtt vagy a háznál vagy a templomban végeznek el. Ezt követi a temetés szertartása, amikor a halott testét, a koporsót, a sírt is megszenteljük. Ez már kint van a temetőben, a ravatalozóban végezzük el. Régen még ez is a háznál volt. Illetve van arra is példa, különlegesebb személyek esetében, hogy a templomban van a temetés szertartása. Ehhez kapcsolódik a Szent Liturgia vagy szent mise. Közvetlenül a temetés előtt vagy után végzik el, vagy attól kicsit távolabb, előző este, vagy másnap, sőt, néha nem is ugyanazon a helyen, ahol a temetés van. Az elhunytért általában több Szent Liturgiát is szoktunk végezni, nem csak a temetéshez közvetlenül kapcsolódva. Ez már helyi szokástól is függ, a halál eset után 6 héttel (vagyis negyven nappal), a rá következő hónapban vagy évben, vagy minden évben a halál napján, vagy ahhoz közel.
Látható, tehát, hogy igen sokféle módon imádkozhatunk az elhunytért. Hogy ki melyik szertartásra megy el, ez sok mindentől függ. Többnyire a helyi szokások szablyák meg, hogy mit tartanak természetesnek. Ehhez is jó igazodnunk, de a lelkiismeretünk is segít eldönteni, hogy melyik szertartáson veszünk részt.
Nyomja még valami a lelkem. Már egy jó ideje rettegek attól a gondolattól, hogy elmenjek egy temetésre. E miatt párszor előfordult már, hogy nem mentem el olyan temetésekre, amikre illő lett volna, persze nem volt belőle gond sem. És ez persze lelkiismeret furdalást is okoz. Igazából nem tudom az okát. Kis koromban, olyan 6-7 évesen elvittek temetésre, ott voltam a koporsónál, de akkor nem úgy fogtam fel a dolgot. De most ha messziről látok egy ravatalt, koporsót, legszívesebben elmenekülnék. Meg olyan rossz nézni a hozzátartozókat. Most például sajnos elhunyt a páromnak az unokatestvérének az édesanyja. Ön mit tanácsol, mindenképp illik elmenni egy ismerős temetésére? Mit gondolhat vajon a család, ha nem megy el valaki? És hogyan lehet leküzdeni a bűntudatot? Válaszát előre köszönöm!
Külön adok választ, ha nem bántom meg vele, a másik kérdésére.
A temetéstől nem kell félni. Tudnunk kell szembesülni a halál tényével. Ha vonakodunk tőle, akkor még nem szembesültünk ennek igazi valóságával, pedig nem lehet elmenekülni előle. Azt sejtem, Ön egyfajta belső bizonytalansággal él. Valamitől fél, amit még nem mert önmagának sem bevallani. Ez nem föltétlen a halál, attól mindnyájan félünk, mégis merünk vele szembenézni, ha a lelkünk rendben van, ha bizalommal tudunk Istenre, önmagunkra és az életünkre nézni. Nem a temetéssel van tehát baj, hanem ezzel a belső bizonytalansággal. Tud erről beszélgetni a férjével? Ha igen, akkor mindenképpen tegye meg. Ha esetleg nem tudna, ez nem túl jó jel, akkor alakítaniuk kell a kapcsolatukon is. De ha igen, az a legjobb, beszéljék át. Kérdezze meg a férjét, ő mit lát, mit kellene az Ön magatartásán változtatni. Ettől még nem fog tudni könnyebben elmenni a temetésre, de elindult az önmegismerés útján, s ezen az úton fog majd találkozni, szembesülni azzal a fölismeréssel, hogy miért nem szeret elmenni temetésre.
Ha csak lehet, menjen el a férje rokonának a temetésére. Ez a férjének is jólesne, de a családja tagjainak is. Barátkozzék meg jobban az élettel és a halállal is.
Kedves Lelkiatya!
Hogyan tudnék elmerülni Istenben? Sokszor, ebben a rohanó világban úgy érzem, nincs türelmem ahhoz, hogy leüljek és órákig egy mondatot, imát ismételgessek. Úgy is el lehet mélyülni, ha egy hitről szóló könyvet olvasok és közben elmélkedek róla? Esetleg csak csendben ülök, és elmélkedek? Valahogy nálam az imádkozás kimerül a Mi Atyánkban, mert azt már kis koromban megtanultam, illetve megragadt magától. Azt viszont olyan furának tartom, hogy megtanuljak imákat.
Nyomja még valami a lelkem. Már egy jó ideje rettegek attól a gondolattól, hogy elmenjek egy temetésre. E miatt párszor előfordult már, hogy nem mentem el olyan temetésekre, amikre illő lett volna, persze nem volt belőle gond sem. És ez persze lelkiismeret furdalást is okoz. Igazából nem tudom az okát. Kis koromban, olyan 6-7 évesen elvittek temetésre, ott voltam a koporsónál, de akkor nem úgy fogtam fel a dolgot. De most ha messziről látok egy ravatalt, koporsót, legszívesebben elmenekülnék. Meg olyan rossz nézni a hozzátartozókat. Most például sajnos elhunyt a páromnak az unokatestvérének az édesanyja. Ön mit tanácsol, mindenképp illik elmenni egy ismerős temetésére? Mit gondolhat vajon a család, ha nem megy el valaki? És hogyan lehet leküzdeni a bűntudatot? Válaszát előre köszönöm!
Ha soknak találja azt, hogy órákig egy mondatot ismételgessen ? hozzáteszem, én is soknak találnám -, akkor tegye meg ezt öt percig. Annyit talán kibír. De ne halogassa ennek megízlelését. Azzal, hogy föltette ezt a kérdést, nem csak nekem, de önmagának is elárulta, hogy valójában vágyik rá, csak eddig kifogásokat talált, hogy miért ne tegye. Lehet úgy is elmélyülni, hogy egy könyvet olvas az ember, majd azt becsukja és tovább gondolja. Ez is jó, ez is sokat segít. De az első kérdésének föltevése arra utal, hogy a szíve mélyén még ennél is többre vágyik. Amikor a könyv után gondolkodik, akkor főként az értelmét használja az imádkozáshoz. Ez is jó. De amikor beszélgetünk valakivel, főként, ha olyan személlyel, akit nagyon szeretünk, akkor, ugye, nem csak az értelmünkkel vagyunk jelen. Ilyenkor teljes odaadással, szívvel-lélekkel odafigyelünk a másikra. Így kell az imádságban is figyelnünk az Istenre. Ha öt percet szán arra, hogy teljes csöndben legyen, s még a gondolatait is lecsöndesíti azért, hogy az Istenre figyeljen, igen érdekes tapasztalatban lesz része. Próbálja csak ki!
De sok egyéb is tapasztalat vár még Önre. Attól se féljen, hogy előre megírt szöveget imádkozik. Nem kell megtanulnia, az nem cél, csak vegyen elő egy imakönyvet, vagy a Bibliából egy zsoltárt, és úgy olvassa, mint a saját szavait, melyeket Istenhez intéz. Ez megint igen érdekes lesz, meglátja.
Mindemellett meg kell tanulnia a saját szavaival is megszólítani az Urat. Ehhez is csöndre van szüksége, és ebben a csöndben (templomban vagy az otthonában vagy akár az erdőben) mondjon néhány szót az Úrnak. Mondja el neki, hogy szereti. Köszönje meg, amiket eddig kapott tőle. Mondja ki azt is, amit kérni szeretne. Biztos vagyok abban, hogy sok mondanivalója van a Számára, csak elkezdeni nehéz. Nagy kalandok várnak tehát Önre.
Kedves Lelkiatya!
Középiskolás vagyok és a következő tanévben pályaválasztás. A szívem és az eszem is Isten szolgálata felé húz. De honnan tudjam hogy papnak vagy szerzetesnek hív a jóisten?Mind a két hivatás közel áll a szívemhez. Azonban ha a szerzetesség felé húz a szívem a szüleim azt mondják hogy szó se lehet róla vagy ha mégis megteszem, kitagadnak. Ha viszont a papság felé fog jobban húzni a szívem azt könnyebben el tudják fogadni.
Mit gondol a szüleim álláspontjáról?Mi tévő legyek?
Kérem adjon tanácsot.
Imádságos szeretettel
A.
Néha azt gondolják az emberek, a papság azért elfogadhatóbb, mert legalább bizonyos társadalmi elismertséget jelent, biztosabb fizetést nyújt. Holott egyáltalán nem ez a lényege a papi hivatásnak. Aki Istent akarja követni, annak mindenről le kell tudni mondani, amit a világ kínál. Nem lehet Őt fél szívvel szolgálni. Ez még a családos papok esetében is igaz, csak ott közösen kell vállalni ezt a teljes szolgálatot. Véleményem szerint nem tesz jót a papi hivatásnak ez a társadalmi elismerés.
Mire erről döntenie kell, addigra már nagykorú lesz. Az Isten hívása fontosabb, mint az emberek véleménye, kövesse bátran. Ám, ha csak lehet, ne vigye törésre a dolgot. A békesség kedvéért megteheti, hogy inkább a papságra jelentkezik, ott pedig kapni fog kellő lelki eligazítást, ha mégis másra hívná Önt az Úr.
Kedves Lelki atya!
Gyakorló római katolikus vagyok. Azt szeretném kérdezni, hogy Isten kísértése-e, ha én most olyan munkát végzek, amire mindig is vágytam, de csak minimálbért fizetnek érte, és abból nem tudok mindent kifizetni. Sajnos van lakáshitelem, mert a válásom után vettem egy lakást ahol a lányommal élek. 30 évig pénzügyi területen dolgoztam, de tavaly történt az általános iskolák összevonása és ekkor az én munkám megszűnt. Pont akkor szereztem meg a katekéta-lelkipásztori munkatárs diplomámat, amivel ősztől általános iskolába tanítok hittant, de még csak a minimálbért fizetik mert, ha meg lesz az egyetemi végzettségem akkor adnak magasabb fizetést. Én a pénzügyi területen sok dolgot megéltem és nem szeretnék soha az életbe olyan területem dolgozni. Még másfél év van hátra az egyetemi diplomáig, de addig nem tudom mi lesz? Sokszor a hónap végén alig van mit ennünk, annak ellenére, hogy nem fizetek be mindent.
Lelki atya tud-e valami hathatós imát? A mai nap pl. böjtölünk kenyéren és vízen.
Köszönöm válaszát!
Bizony, nem könnyű így élni! Azt javaslom, ne röstelljen a Karitászhoz fordulni. Éppen az ilyen helyzetekben kell, hogy tudjon segíteni az Egyházunk. Annál is inkább, mert, ezek szerint, látszik az alagút vége. Ha másfél évet kell még ebben a helyzetben kitartaniuk, akkor talán van remény, hogy idővel minden jobbra fordul. Nem a szigorú böjtöt javaslom, hanem az egyszerű, de bizalomtelt imát. Ezt is elég egyetlen egyszer kérnie. Tudja a Ti Mennyei Atyátok, hogy mire van szükségetek (Mt 6,8). Vagy minden nap egy közös rövid imával kitartani a kérésben. Ez majdnem ugyanaz.
Ha az ember azt csinálhatja, amit szeret, ez annak a jele, hogy a helyén van. Nemigen hiszem, hogy az Úr mást várna Öntől. Inkább bíztatom, hogy tartson ki. Nem csak a nélkülözésben, hanem a bizalomban is. Akkor fogja meglátni az Isten nagyságát, csodálatos segítségét.
Kedves lelkiatya!
Mennyire tanácsos közel engedni magunkhoz másokat?Vagy milyen mértékben jó az ha mi kerülünk közel másokhoz?Gondolok itt arra,hogy mennyi mindent vagy mit jó megosztani magunkról.És jó-e felállitani határokat,hogy mi mennyit engedünk meg másoknak,hogy elmondjanak nekünk magukról.Hogy lehet megtalálni a helyes mértéket,hogy ne csalódjunk és másoknak se okozzunk csalódást?
Válaszát elöre is köszönöm'
J
A szeretet mindig kockázatot is jelent. Ha közel engedek magamhoz valakit, azzal bizonyos mértékben kiszolgáltatom magam neki. Ha megvan a bizalom, akkor ez nem jelent kockázatot. Aki bizalmatlan, az távol tartja magát az emberektől, ezzel próbál valamelyest biztonságot teremteni a maga számára. De ha közben magányossá válik, mire megy a biztonságával?
Amikor csalódunk valakiben, akkor valójában nem benne csalódunk, hanem abban a képben, amit mi állítottunk föl róla. A bizalmatlan ember ezért inkább a rosszat föltételezi a másikról, ezzel megóvja magát a csalódástól. Csak ennek meg az az eredménye, hogy úgy érzi, sok rossz ember veszi körül. Ez a magányosságát csak még nehezebbé, még elviselhetetlenebbé teszi.
A bizalom tehát kockázatot szül, a bizalmatlanság viszont keserű magányt. Melyiket válasszuk? Én százszor inkább javaslom az elsőt, mert a mások okozta sebekkel együtt is boldogabb életet él a szerető ember, mint a sebzésektől óvakodó bizalmatlan. Persze, a határokat a józan mérték segít fölállítani.
Kedves Lelkiatya!
A Katekizmusban olvastam, hogy 'Az ortodox egyházakkal ez a közösség [ti. a Katolikus Egyházzal] olyan mély, hogy "csak egy kevés hiányzik ahhoz, hogy eljussanak arra a teljességre, mely lehetővé teszi az Úr Eucharisztiájának közös ünneplését".' (KEK 838. cikkely) A benne szereplő idézet a hivatkozás szerint boldogemlékű VI. Pál pápától származik. Az lenne a kérdésem, mit kell az alatt érteni, hogy "csak egy kevés hiányzik ahhoz, hogy eljussanak arra a teljességre"? Ebből úgy tűnik, mintha a Keleti Egyháznak kellene csupán "változ(tat)ni" a teljes egység megvalósulásához. Hogy vélekedik erről a Katolikus Egyház?
Picit furcsa volt olvasni napokban Szentatyánktól, hogy vitát nyitna a primátusról, ha az jelentős előrelépés lenne az ökumenében. Csak én látom úgy, hogy ez nem kérdés? Nem a csalatkozhatatlanság és a hatalmi primátus a legnagyobb szálka az ortodoxia szemében (Vazul archimiditának eléggé hátborzongató megnyilatkozása olvasható erről A bizánci liturgia című könyvben, ami azt sugallta számomra, hogy nagyon komolyan veszik a péteri hivatallal kapcsolatos kétségeiket, nemcsak csupán a pápai hatalom gyakorlati részét, hanem a Nyugati Egyház ezzel kapcsolatos egyházi tanítását is)? Ha el lenne "távolítva", határozottan közeledhetnénk Kelet felé. Egyik kedves atyával beszélgettem erről, ő azzal "nyugtatott", hogy vannak más problémák is, nem csupán a péteri tisztség. Azt gondolom, ha ők úgy gondolják, hogy emiatt határolódnak el leginkább Nyugattól, akkor talán az ő véleményüket kellene tiszteletben tartani. Persze ez csak egy hozzá-nem-értő meglátása.
Válaszát köszönöm!
Egy kíváncsi latin keresztény
A kérdés valóban nem ennyire egyszerű. Bár igaz, hogy a primátus különböző megítélése az egyik legnagyobb feszültséget jelenti legalábbis az ortodox és katolikus párbeszédben. Éppen ezért már II. János Pál pápa is utalt rá, Benedek pápa is fölelevenítette, és most Ferenc pápa is arra kérte a teológusokat, hogy vizsgálják át újra ezt a kérdést. Ugyanis a katolikus egyházon belül sem mindig ugyanazt értették alatta, és ma is vannak teológusok a katolikus egyházon belül is, akik különböző módon értelmezik. Erre utaltak a pápák is. Ám mégsem annyiból áll a dolog, hogy fogalmazzanak meg olyan állásfoglalást, amelyet mindkét oldalon elfogadnak, hiszen az egész egyház szerkezeti fölépítése is függ ennek a kérdésnek a megítélésétől. Megvan tehát a jó szándék, a nyitottság a leghelyesebb értelmezés felé, de ennek történelmi kötelékei is vannak, amelyek mégsem olyan könnyen változtathatók egyik oldalon sem.
Az ökumenizmus egyrészt nagyon egyszerű dolog: szeressük, tiszteljük, fogadjuk el egymást. Másrészt azonban ennek az elfogadásnak az egyes egyházak egészére vonatkozó következményei is vannak - kell, hogy legyenek -, amelyeket azonban mégsem lehet csupán ügyes megfogalmazással, néhány rendelkezéssel megoldani.
Kedves Lelkiatya!
Egy korábbi kérdésem kapcsán, - amelyben azt írtam, hogy sajnos a saját gyülekezetben nincsenek korombeliek, ahol vannak, az pedig egy protestáns közösség, ezért szeretnék részt venni a protestáns istentiszteleten (ami nem esik egybe a szent mise idejével) és a programokon - Ön azt válaszolta, hogy nem célszerű rendszeresen/gyakran eljárni más felekezetű közösségbe.
Majd egy másik újabb kérdésnél valaki éppen elhatárolódni akar más keresztény felekezetektől, arra pedig azt válaszolta, hogy nem kell, nem szabad elhatárolódni.
Akkor most mi a helyes megoldás?
Valaki vagy elhatárolódik, vagy nem.
Itt nincs köztes megoldás, hogy néha elmehet, néha nem (mert akkor ez már nem elhatárolódás).
Aki Krisztusban van, az mind felebarátunk és testvérünk, nem?
Krisztusban már nincs különbség ember és ember között. Vagy mégis?
Amennyiben nem hanyagolom el a római katolikus szent misét, gyónást és kötelességeimet, úgy mellette miért ne vehetnék részt egy protestáns (történelmi) közösség istentiszteletén is? Ugyanis az én korábbi kérdésemre ezt válaszolta, hogy jobb távol maradni.
Segítő válaszát köszönöm szépen!
Bocsánatot kérek, ha korábban nem elég világosan fejeztem ki magam. Nem azt akartam mondani, hogy ne menjen el egyáltalán, hanem, hogy jó rendszeresen más felekezetű istentiszteletre járni. Nyugodtan elmehet akár többször is, csak ne hanyagolja el a katolikus szertartásokat. Ha viszont minden vasárnap protestáns felekezetű templomba is megy, ez esetleg gyöngítheti a katolikus templomhoz való kötődését. Ezért nem tanácsoltam.
De még egy pontosítást kell tennem. Ha valaki például a házastársa, a gyermekei miatt teszi meg, hogy két templomba is elmegy rendszeresen, az annál dicséretesebb.
Nem mindenkinek adok ugyanolyan választ, hiszen személytől, helyzettől függ, hogy kinek mire van szüksége.
Igen, Krisztusban minden ember testvérünk, Őbenne nincs különbség ember és ember között. De, hogy melyik templomba járunk rendszeresen, az egészen más kérdés.
Tisztelt Lelkiatya!
Római katolikus vallású vagyok.
Ebben az évben részesültem a bevezető szentségekben, felnőttként. De még gyónni nem voltam egyszer sem.
A gyónási szöveg mennyire kötött?
Mivel még nem gyóntam, így én nem tudok "legutóbbi gyónás időpontot" megadni pl.
Ilyenkor mennyiben változtathatom meg a gyónás arra vonatkozó szövegrészét?
A másik kérdésem: amikor a szent mise napján elutazom valahova, így azon a napon nem tudok részt venni (tehát nem lustaságból, hanyagságból, akarattal mulasztom el, illetve elolvasom az aznapi szent leckét is), az mennyire számít súlyos bűnnek, ha egyébként rendszeresen járok, nem lógom el?
Továbbá az tartott vissza eddig a gyónástól, hogy korábban többnyire protestáns körökben, közösségekben fordultam meg, oda jártam istentiszteletekre évekig és ott azt "nevelik" az emberbe, hogy csak Isten felé tartozunk "elszámolással", ami alatt ők azt értik, hogy a gyónás nem biblikus, és igen, emlékszem, éppen (nem véletlen) a katolicizmust hozták fel példának. Ezzel a háttérrel nehéz gyónni menni. Maga a helyzet idegen számomra. Ezt elmondjam az atyának első gyónáskor, ugyanis ezzel küzdöm pl.?
Most, saját belső indíttatásból lettem ugye katolikus.
De a gyónás világa számomra nagyon idegen. Közben mégis vágyakozom, hogy áldozhassak is.
Szeretném a lelki életemet élővé tenni, és ennek a gyónás és áldozás a középpontja a misén.
Javaslom, hogy egyszerűen azzal kezdje a szentgyónását, hogy ezt elmondja. Van adott szövege a gyónás bevezető és záró részének, de ez inkább csak segítség, nem lényegi része a szentségnek. A saját szavaival is elmondhatja a lényeget. hogy mikor gyónt utoljára és mi a bűnei, majd a végén saját szavaival bocsánatot kér a Jóistentől. Az Ön esetében, természetesen, azt kell említeni, hogy mikor keresztelték. A keresztség eltöröl minden korábban elkövetett bűnt, ezért, csak azokat kell meggyónnia, amiket azóta elkövetett.
A vasárnap megszentelés kötelező. Jó megoldást választott, ha elolvassa az aznapi szentírási szakaszt, amikor valami súlyos ok miatt nem tud elmenni a templomba. De ezek semmiképp sem akadályozzák abban, hogy majd gyónás után rendszeresen áldozzon, illetve rendszeresen - kb. havonta - rendszeresen gyónjon is.
A szentgyónás bibliai megalapozásához néhány igevers: Mt 16,17-19; Mt 18,15-18; Jn 20,21.
A lelkiélet buzgóságának elengedhetetlen feltétele a rendszeres gyónás. Biztatásul mondom, hogy másnak sem könnyű. Mindig valamennyire le kell győznie magát az embernek, hogy rászánja magát a szentgyónásra. Utána azonban annál édesebb, annál könnyebb!
Kedves Lelkiatya!
A vasárnapi Szentmisén haragos gondolatok voltak a szivemben.Akaratlanul törtek rám,habár az elmúlt a napokban sokszor az eszembe járt az a személy aki mélyen megbántott.Álmodtam is vele,és kezd hiányozni.Gyakran eszembe jutnak a beszélgetéseink,az együtt töltött idö,közös élmények,az hogy azelött számithattunk egymásra.Valószinüleg ezért jött elö ez a Szentmisén is bennem.Nem akarok haragudni,szeretnék megbocsátani és jó lenne tisztázni is a dolgokat.A fájdalom miatt érzek haragot,amit okozott.A Szentmisén ennek ellenére elmentem áldozni.Sikerült is legyözni magamban a Szentmise folyamán ezeket a gondolatokat,többször is elöjöttek bennem,de segitségül hivtam az Urat,és áldozás után elmultak ezek a dolgok.Jol tettem-e hogy elmenetem áldozni?Szabad-e ilyenkor áldozni?Más dolgokban nem vétettem,ebben a dologban is gondolatban történt a vétség.A szentgyónást néhány nappal azelött végeztem el,és akkor a gyóntató atyával is hosszabban átbeszéltem ezt a dolgot.Utána kicsit feltépödtek bennem ezek a sebek,sirtam is a rákövetkezö napokban.Ez egy olyan dolog az életemben,ami nem tud egyik napról a másikra megoldódni.Sokszor kell letennem a szentgyónásban,és küzdeni vele.
Válaszát elöre is köszönöm!
N.
Igen, jól tette, kedves N., hogy részesült a szentáldozásban. Lehetőleg minden szentmisén, Szent Liturgián, amelyen részt veszünk, áldozzunk is, hisz ez az értelme, ezért van, ezért vagyunk ott.
A fájó szakítás sebe még egy ideig ott lesz a lelkében, de hát ez nem bűn. Még az ember cikkázó gondolatait sem igen tekintjük bűnnek, inkább kísértésnek, s csak akkor válik bűnné, ha imádság helyett beleegyezünk, azokkal foglalkozunk. Úgy mondta, hogy előjöttek a gondolatok, de segítségül hívta az Urat. A legjobb, amit ilyenkor tehet az ember. Éppen az igazolja, hogy ezek csak kísértő gondolatok voltak, hogy a szentáldozás után el is tűntek. Vagyis, a kísértőnek az lett volna a szándéka, hogy ezzel távol tartsa a Szentségtől. Máskor se hagyja magát! Ami fáj a léleknek, az fáj, nem lehet rajta csodálkozni. Ha valaki, akkor éppen a szerető Úr tudja ezt megérteni. Még ezt a sebet is az Eukharisztia vétele tudja legjobban gyógyítani.
Kedves lelkiatya!
Miért van az,hogy aki az Úr útját járja az mindig több szenvedéssel és nehézséggel találkozik?Saját életemböl tapasztalom,hogy már sokféle nehézség ért,különosen lelki téren.Voltak nagyon súlyos anyagi gondjaink,a munkanélküliséget és az ebböl fakadó tehetetlenséget is tapasztaltam.A hozzám közel álló emberek közül is volt aki megrágalmazott,szinte szó nélkül elhagyott,megalázást,semmibe vevést,mellözést,meg nem értést is tapasztaltam.Mindig másfajta,nehéz szituációk tárulnak elém.Valahogy az élet mindig gondoskodik arról,hogy új és meglepö helyzetek álljanak elö.Ez kissé gyakran van igy.Vajon mindig igy lesz?Sokat tanulok belölük,de nagyon nehéz,és van amikor már annyira belefáradok,hogy arra gondolok,egyszerüen jó lenne megszünni létezni,csak úgy egyik pillanatról a másikra eltünni ebböl a világból,hogy ne tudjak semmiröl,meg rólam se tudjon senki.Ön hogyan látja ezt?
Köszönöm válaszát!
Tea
Kedves Tea!
Én is úgy látom, valós tapasztalatot írt le. Az Istent követő emberek olykor több és nehezebb megpróbáltatásokon mennek keresztül, mint azok, akik nem is törődnek Ővele. A Szentírás utal is erre a Jelenések könyvében (Jel 3,19). Úgy is értelmezhetjük, hogy bizonyos mennyiségű szenvedést el kell viselni a földön, és ha azok kapják, akik erősebbek, akik épp az Istenhez tartozásuk miatt jobban el tudják viselni, akkor így mások kevesebb szenvedést kapnak. Ez abban az esetben vigasztaló gondolat, ha valóban él bennünk a szeretet mások felé. Mint az édesanya, aki inkább szívesebben venné át a szenvedést, csak, hogy a gyermekének könnyebb legyen, így kell nekünk is szívesen vállalni a szenvedést másokért, ha úgy tetszik, mások helyett.
Tudnunk kell azonban, hogy Isten a szenvedésben, bármilyen jellegű is legyen, soha nem hagy magunkra. Szent Pál ezt írja: Eddig emberi erőt meghaladó kísértés még nem ért titeket. Hűséges az Isten, erőtökön felül nem hagy megkísérteni, hanem a kísértéssel együtt a szabadulás lehetőségét is megadja, hogy kibírjátok (1Kor 10,13).
Ráadásul a szenvedés mindig áldás is azok számára, akik Istent szeretik (Róm 8,28). Egyrészt tapasztalatokkal is jár, mint Ön is írja, másrészt megerősödünk benne. Hisz nem az a cél, hogy gondtalanul éljünk, hanem, hogy egyre értékesebb életet éljünk, egyre jobban szeressük Istent és az embertársainkat.
Még egy záró gondolat. Lehet, azt mondtuk, hogy a hívőknek többet kell szenvednie, de azért ne feledjük, hogy vannak olyan emberek, családok, vannak olyan helyzetek, amikor mások nálunk sokkal többet szenvednek, pl. háború, éhség, súlyos betegség miatt. Erről sem szabad megfeledkeznünk, amikor úgy érezzük, túl sok megpróbáltatást mér ránk a Jóisten.
Tisztelt Lelkiatya!
Hogyan lehet leküzdeni a lelkiismeret-furdalást? Pedig nem tettem semmi olyan rosszat, de mégis folyton bűntudatot érzek, rossznak érzem magam. Én vagyok az, aki a depresszióról írt Önnek, hála Istennek és a magamban lévő öngyógyító képességnek túl vagyok rajta. De a beilleszkedéssel mindig küzdök, nehezen fogadnak el, bár lehet magamat nem fogadom el. Ez már a sokadik munkahelyem, annak ellenére, hogy még pályakezdő vagyok, és végre úgy éreztem, itt jól érzem magam, de most történt egy kis affair. Az egyik idősebb kolleganőm nekilátott csinálni annak a feladatnak, amit már én csináltam, és én mondtam neki jószándékból, hogy csinálom majd én. És ezt ő annyira félreértette, azt hitte hogy el akarom küldeni onnan, vagy nem is tudom mit hitt. És tegnap óta egyfolytában ezt hánytorgatja, persze mindezt kedvesen és mosolygósan, amilyen a stílusa. Én meg úgy érzem, mondhatok akármit, úgy sem hiszik el, hogy nem akartam rosszat. Új vagyok még, és nem nagyon tudom hova tenni magamat még, persze szeretnék maximálisat nyújtani. De úgy tűnik, már az is baj, ha az ember igyekszik. Igaz, az alapprobléma talán az, hogy most a feje tetején áll minden ott. Amikor először megkaptam a magamét, azt hittem elsírom ott magam, mikor meg következő nap is elmondja vagy 10-szer, azt hittem, végem, lehet, hogy bűn amit gondoltam, de azt gondoltam, meg akarok halni, mert én ezt már nem bírom tovább, hogy mindenki bánt, sehol sem fogadnak el. Félek, hogy ez rányomja az egészre a bélyeget. S mint mondtam, lelkiismeret furdalásom van emiatt is, meg számos dolog miatt. Igazából még azokat a bántásokat sem sikerült elengednem, amik sok sok éve értek. Pedig igyekszem változni, fejlődni, igyekszem másokat elfogadni, de mások miért nem fogadnak el? Talán mert magamat sem fogadom el? Jogos a bűntudatom apró hibák miatt, főleg, ha igazából nem akartam rosszat? Válaszát előre köszönöm!
Nem hallom ki a szavaiból, hogy mindezt hogyan viszi a Jóisten elé. Márpedig, ha egyedül, őnélküle akarná megoldani, akkor eleve kudarcra van ítélve a dolog. Igen, van Önben egy jó adag békétlenség, önmaga elfogadásának, önmaga szeretetének a hiánya. Ezt jól látja. Emiatt viseli nehezebben a kudarcokat, bántásokat. De ezt nem fogja tudni sem jó tanáccsal, sem bármi terápiával helyére tenni. Lehet, hogy gyermekkorában keveset dicsérték, vagy nem volt akivel őszintén megoszthatta volna a gondjait. Ilyen tényezők szokták okozni az önelfogadás hiányát. Persze, lehetnek más okai is. A lényeg, hogy keressen föl egy atyát, és gyónja meg a bűneit, a nagyokat is, a kicsiket is. Remélem, az atya majd jól el fogja magyarázni, hogy ezek miatt nem kell vádolnia önmagát. Sajnos, megromlott emberi természetünk velejárója, hogy nap mint nap elbotlunk, vétkezünk akaratlanul is. De ez nem baj! Az volna baj, ha ezzel nem az Úr Istenhez fordulunk, ha nem bízunk abban, hogy Ő így is szeret minket, így is tud adni eredményeket. Ez a bajunk nekünk, embereknek, hogy kihagyjuk a dolgainkból a mindenható Istent, s a magunk erejéből akarjuk megoldani a dolgainkat. Ezzel a lépésével a bűntudatot bűnbánatra tudja váltani. Az előbbi megnyomorít, az utóbbi fölszabadít. Az előbbi bezárja, az utóbbi megnyitja Isten és az embertársai felé is. Ne késlekedjék vele!
