Kedves Lelkiatya!
Milyen a kapcsolata a Katolikus Egyháznak és a nyíregyházi Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskolának Buji Ferenccel, aki gondolkodó, fordító, szerkesztő, a tradicionális szellemiség egyik képviselője?
Az életrajzában olvastam ezt:
" Buji Ferenc 1962-ben született Nyíregyházán. Tanulmányainak elvégzése után tíz évig betanított munkásként dolgozott, majd ismét tíz évig a nyíregyházi Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola könyvtárának volt a vezetője.
Jelenleg kizárólag irodalmi tevékenységgel foglalkozik. Termékeny szerző, ezidáig négy saját kötete, nyolc fordításkötete, közel ötven tanulmánya, esszéje, publicisztikája, valamint több mint húsz kisebb fordítása jelent meg. Írásaiban elsősorban a metafizikai tradíció, a misztika, a spiritualitás és a kereszténység témáival foglalkozik, de tollából jelentek már meg aktuálpolitikával kapcsolatos reflexiók is. Munkáinak nagy része főleg keresztény és konzervatív szellemiségű lapokban (Igen, Műhely, Magyar Szemle, Új Forrás, Életünk stb.) került publikálásra, de néhány tanulmányt kifejezetten a magyar tradicionális iskola orgánumainak (pl. Tradíció évkönyvek, Axis Polaris) írt meg.
Esszéírói munkássága mellett műfordítói és szerkesztői tevékenysége is jelentős. Fordított többek közt Carl Gustav Jungtól, Alexander Schmemanntól, Johannes Taulertől és Srí Ramana Maharsitól, továbbá ő ültette át magyar nyelvre René Guénon egyik alapvető művét, a A mennyiség uralma és az idők jeleit is.
Mint szerkesztő általa készült el a magyar tradicionális iskola kiadványait összefoglaló bibliográfia, a Metaphysicum et politicum, valamint a László András filozófus gondolatait összegyűjtő aforizmakötet, a Solum Ipsum.
Buji Ferenc irodalmi munkásságára - a szorosan vett tradicionális szerzőkön túl - nagy hatást gyakorolt még Hamvas Béla szellemisége is. [...]"
Egyik könyvében ezt olvastam:
"[...]László Andrásnak, mesteremnek[...]"
Ezek alapján ő a Metafizikai Tradicionalista iskola egyik képviselője, és ő maga mondja László Andrást, az iskola vezetőjét mesterének.
De ez a László András (és a Metafizikai Tradicionalista iskola) inkább a keleti vallásokkal - hinduizmus, buddhizmus - foglalkozik, azokat magasabb rendűnek tartja, és a kereszténységet ő (László András) egyenesen antitradicionalistának mondja.
Ismereteim szerint Buji Ferencnek sok éve nincsen kapcsolata a Szent Atanáz Hittudományi Főiskolával.
Kedves Lelkiatya
Mindenekelőtt köszönöm, hogy időt szán levelem elolvasására!
Egy kérdésem volna, ami egy ideje már gyötör. Azt szeretném kérdezni, hogy lehetséges-e, hogy amíg imádkozunk a gonosz lélek hallgatja meg imánkat, és esetleg teljesiti is kérésünket, csak azért mert azzal boldogtalanná tenne minket, vagy azért, hogy jobban magához sodorjon minket, és elhuzzon Istentől?
Tudom, hogy Isten a legjobbat akarja nekünk, és tudja, hogy mi a legjobb nekünk, de az gyötör, hogy mi van akkor, ha esetleg valamit kérünk Istentől, ami valojában is nem jo nekünk (de ezt mi nem tudjuk), és a gonosz lélek azt teljesiti, csak azért, hogy később boldogtalanná tegyen? Hogyan tudjuk ezt?
Előre is köszönöm válaszát!
Krisztián
Nem, a gonosz lélek nem tudja sem meghallani a kérésünket, sem teljesíteni azt. Erre egyedül Isten képes, aki a szívek mélyét ismeri. A gonosz lélek csak értelmes és következtet, de nem lát bele a lelkünkbe. Isten kezében van az életünk és azt csak egyedül mi tudjuk elrontani, senki más. Azzal ronthatjuk el, hogy nem Istenre hallgatunk, nem az Ő akarata szerint cselekszünk. A gonosz lélek ekkor tud ránk befolyást gyakorolni, ha a beleegyezésünkkel megnyitjuk neki a kaput. Az Istenhez imádkozó, Istent szerető ember, teljes védelmet élvez a gonosszal szemben. Még ha botladozik is, az is javára válik, azt is javára fordítja az emberszerető és végtelen hatalmú Isten.
Tisztelt Lelkiatya!
Ön mit gondol a halálbüntetésről? Én nagyon primitív dolognak tartom, de lehet, hogy ez a legjobb módja a bűnök visszafogásának? És mi van akkor, ha valakit tévesen ítélnek el, én biztos vagyok abban, hogy sok ilyen van. Akkor tévedésből ölik meg? És mi van azokkal, akik a halálbüntetést végrehajtják, ők is gyilkosok? Isten vajon szükségesnek tartja a halálbüntetést? Hogyan ítéli meg Isten a gyilkosokat? Van megbocsáthatatlan bűn? Válaszait előre is köszönöm!
A gyilkosság, az emberi élet kioltása a legsúlyosabb bűnök közé tartozik. Akkor is, ha egy ember követi el, akkor is, ha csoportosan vagy intézményesítve. Elrémisztő ereje van talán, de a bűnt és a bűnözést visszafogni bizonyosan nem tudja. Én nem hiszem, hogy Isten adott az embernek jogot a másik élete fölött ítéletet mondani. Abban is igaza van, hogy az ember nem tévedhetetlen, s ne adj' Isten még tévesen is lehet halálos ítéletet hozni.
Hogy Isten hogyan ítél, azt nem tudjuk. Abban biztosak lehetünk, hogy Ő végtelenül irgalmas. Megbocsáthatatlan bűn nincs, egyedül csak az, amikor a bűnös nem is kér bocsánatot, nem bánja a bűnét. Igen, azzal a Jóisten sem tud mit kezdeni, mert szeretetből tiszteletben tartja még ezt az ostoba álláspontunkat is. De biztos, hogy minden lehetséges módot fölkínál, hogy a bűnöst tettének fölismerésére és megbánására vezesse, hiszen, ez a lényeg. A halálbüntetés nem erre nem képes.
Kedves Lelkiatya! A minap a város egyik rk.káplánjával találkoztam, amint csotkin imádkozott. Mondta, hogy a Jézus-ima egy kedves imádsága. Hogy történhet ez meg, egy latin pap esetében? Nekem ez fura. Ez nem egy sajátosan keleti imádság?
Azon csodálkozom, hogy Ön ezen csodálkozik. Egyrészt miért ne ismerhetnénk egymás lelkiségi hagyományait, értékeit. Sok görögkatolikus is van, aki szívesen imádkozza a rózsafüzért. Így sok római katolikus is, aki ismeri és használja a csotkit. Ráadásul a Jézus-ima, bár keleti gyökerű és a keleti egyházban fejlődött ki a ma is használt formája, azért mint imamód, Nyugaton is ismert volt, legalábbis a szerzetesek között. Igen dicséretes, ha egy római katolikus pap imádkozza a Jézus-imát.
Tisztelt Lelkiatya!
Nem rég megnéztem az Amerikai szépség című filmet, amit ugyan régen is láttam már, de igazán azt hiszem most értettem a mondanivalóját, nagyon igaz és elgondolkodtató film. Van benne egy két gondolat, ami nagyon tetszik: "Nehéz dühösnek lenni, amikor oly sok szépség van a világban. Néha úgy érzem, hogy egyszerre látom mindet és túl sok: a szívem felduzzad, mint egy léggömb, és majd szétrobban. Aztán eszembe jut, hogy ellazuljak, és ne próbáljak meg belekapaszkodni. Aztán esőként rám hullik az egész és nem érzek mást, csak hálát hülye kis életem minden egyes percéért." "Azt mondják, az egész életed lepereg a szemed előtt a halálod előtti pillanatban. Először is: az az egy pillanat egyáltalán nem egy pillanat - örökké tart, tengernyi idő."
Ehhez tudni kell, hogy ezt egy olyan férfi mondja utólag visszatekintve az életére, akit megöltek benne a végén.
És van egy videó benne, amihez ez a szöveg van: "Egy olyan nap volt, amikor bármelyik percben leeshet a hó... és a levegő tele van elektromossággal... szinte hallani lehet. És ez a zacskó csak táncolt velem... mint egy kisgyerek, ha könyörög, hogy játssz vele. 15 percen át. Ekkor jöttem rá, hogy ott van... ez a teljes élet, a dolgok mögött... és ez a hihetetlen jótékony erő, mely azt akarja, hogy tudjam, nincs okom félni... (...) Néha olyan sok a szépség a világban, úgy érzem, ki se bírom. És a szívem egyszer csak megszakad." Íme a videó: http://www.youtube.com/watch?v=gHxi-HSgNPc
Úgy érzem néha, megőrültem, hogy ilyen dolgok foglalkoztatnak, hogy tetszik ez a videó, amiben egy darab papírzacskó kering a szélben, de annyira megnyugtató, úgy érzem, annyi minden van a világban, ami dühít, hogy jó megnézni egy ilyen videót, meg sokszor érzem úgy, hogy legszívesebben kiülnék és csak néznék ki a fejemből, mondjuk a faleveleket, ahogy keringenek a szélben, talán arra emlékeztetnek hogy mi emberek is csak úgy véletlenül keringünk ide-oda, annak ellenére hogy hiszek Istenben, de én úgy gondolom, ez jól is van így...
Ön szerint normális dolog ez, hogy ilyen vagyok?
Természetes és normális. S nincs is vele egyedül. Sőt, mindnyájunkban van fogékonyság a szépre, a tisztára, csak nem mindig kerül felszínre, nem mindig tudatosul bennünk, hogy ez mennyire jó. Minél fogékonyabb valaki ezekre az, egyáltalán nem látványos, de nagyon is mély értékekre, annál nagyobb hála él a szívében, azt lehet mondani, annál boldogabb. De az egyes ember is változékony, s van, amikor él benne ez az érzékenység, van, amikor inkább a tompaság jellemző rá. Az ilyen filmek segítenek nekünk, fölnyitják a szemünket közben pedig növekszik ez az érzékenységünk, növekszik a boldogságra való képességünk.
Természetesen ezen igaz értékek mögött mindig maga a Teremtő Isten van. Ő az, aki növeli bennünk a fogékonyságot, növeli ezáltal a boldogságunkat.
Kedves Lelkiatya
Először is köszönöm szépen aválaszát, már nagyon vártam. Én vagyok aki a férjem múltját nem tudom elfogadni, s emiatt úgy érzem rá megy a családunk. Nem írtam a múltkori levelembe, de a férjem tudja, hogy ez a baj, erőől sajnos többet is beszélünk mint amennyit kellenne, miattam, mert engem nagyon bánt. Már gyóntam is erről, többször, de nem értem. Nekem teljesen kizárt dolognak tűnik, hogy én imátkozzak ezekért a hölgyekért., Mégis, hogyan, mit mondjak imáimban értük? Megcsináltam azt már kétszer, hogy bementem az ózletbe ahol dolgozik, vásároltam azért, hogy könnyitsek magamon, és alaposan a szemébe néztem. Ő több mint valószinü nem tuja, hogy én ismerem őt, de ő engem ismer. Egy kicsit jól esett amikor a szemébe néztem, de ez sokat nem változtatott a helyzeten. Nekem ez miért gond, miért tartom megalázónak ezt a helyzetet? Mást miért nem zavar?
Delinke
Kedves Delinke!
Amit leírt, abból arra következtek, hogy már elindult a gyógyulás útján. Persze, van még hátra jó pár lépés. Ha már beszéltek erről a férjével, akkor ez elég. Nem érdemes túl sokat sem rágódni rajta. Arra is önkéntelenül ráérzett, hogy merjen szembenézni az illető hölggyel. Nem véletlenül jelentett ez Önnek némi elégtételt, jó érzést. Arról van szó, hogy éppen Ön az, aki mellett a férje tisztességes emberré vált, ami őmellette egyáltalán nem történt meg. Ez joggal tölti el Önt örömmel, büszkeséggel. Az érte mondott imádság lehet egy egyszerű Üdvözlégy, semmi mást nem kell hozzá fogalmaznia.
Mindezzel együtt is további segítségre van szüksége. Születőfélben van Nyíregyházán a görögkatolikus családsegítő központ. Annak vezetőjével, Tóth András atyával már most fölvehetné a kapcsolatot, aki további fontos tanácsokat tud adni Önnek (tel.: 30/681-89-27, tothandras68@gmail.com).
Kedves Atya, nagy bántom van,
58 éves vagyok egy fiú gyermekünk van 24 éves tanul dolgozik, sajnos én beteges vagyok soha nem tudtam dolgozni az egyetemet is betegség miatt kellett félbe hagyni férjem dolgozik minimál bért kap, fiam is. Apukám tételen elhunyt így a házról amiben éltek szüleim lekerült a haszon élvezet.
Mi egy mellék épületben élünk 50 négyzet méteren a nagy ház száz négyzet méter , anyukám ennek ellenére ,hoyg fél ház jogilag az enyém nem enged oda menni lakni
hiába kérjük szépen, magyarázzuk önzően elutasi hálátlannak nevez, olyan fáájadalom ez nekem hisz 83 éves, nem tud nem bír semmit egyedül megtenni , nem tud fűteni nem főz magára , igaz pénzzel segít , de ő is csak özvegyi nyugdíjat kap , feleslegesen fűtünk egy 100, és egy 45 neégyzetméteres házat , mert ő nem tud és nem akarja kényelmét feladni, mamám 7éve halt meg azt még az ő szobájának tartja beleőrülök úgy érzem , Ennyire gonosz vagyok , ? Akik ismernek csak meglepődnek még azon is hogy Tv hez sem enged hozzányúlni azt mondja van nektek Tv-tek
valóban dühös vagyok rá , imádkozom is vele de enmt tudok mit kezdeni semmit, mert én is depressziós vagyok , fáj mndennem zsibbadok de ő csak maga érdekét nézi Olyan lekiismerert furdallásom van vele szemben
Apu jalála is nagyon fura volt anyu nem szólt , hogy baj van zat mondta nem akart zavarni bennüneket
Pszichiáter is csak mosolyoag mikor elmondom ezeket
Nagy_Kovács Emőke
Ez most nagyon nehéz Önnek. Nem túl vigasztaló, de azzal tudom erősíteni, hogy ez a mostani, lehetetlennek tűnő helyzet egy bizonyos ideig fog még tartani, addig kell kibírnia, de aztán vége lesz, és minden megváltozik. Ki fogja bírni. Én legalábbis nem látok lehetőséget a helyzet hatékony megváltoztatására. Kétségtelen, hogy el kell fogadnia az édesanyja szeszélyeit. Egyrészt, mert idős ember, de főként azért, mert az édesanyja. Vissza kell gondolnia azokra az évekre, amikor még ő volt fiatal, amikor sokat cselekedett, nyilván Önért is, az édesapjáért s ha vannak testvérei, akkor őértük is. Az idős embert nagy tisztelettel kell körülvennünk. Még akkor is, ha úgy érezzük, hogy túl sokat követelnek. Nagy türelem kell hozzájuk.
Azt tanácsolom, hogy minden nap imádkozzon érte. Hiszen rá is szorul, ha élete végére ennyire nehéz lett a természete. Arra biztatom, hogy viseljen el tőle mindent. Ha ezzel a szándékkal áll hozzá, akkor ki is fogja bírni. Ha viszont a határokat feszegeti, akkor abba őrül bele, hiszen igazságot tenni ilyen helyzetben nem is lehet. Ha imádkozik érte, ez Önt is megnyugtatja, és az ő halálának pillanatában is számítani fog.
Kedves Lelkiatya!
Mi az Egyház hivatalos ellenérve a Harry Potter sorozattal szemben? Mit jelent az Egyház szerint, hogy egy könyv az Indexen van? Azt egyáltalán nem szabad olvasnunk? Én magam ízléstelennek tartom a Harry Pottert, de egyik ismerősöm számára nagyon fájó, hogy az Egyáz elítélően nyilatkozik róla, ezért érdekel, mi is áll valójában a háttérben.
Köszönettel:
Egy érdeklődő hívő
Nem hallottam arról, hogy az Egyház hivatalos fórumon nyilatkozott volna ezzel a regénysorozattal kapcsolatban. Se ellene, se mellette. Bizonyára voltak papok, püspökök, akik közzétették a véleményüket, de az még nem az Egyház hivatalos álláspontja. Én is csak a saját véleményemet tudom elmondani. Kétségtelen, igen nagy fantáziával megírt történetfolyamról van szó. Ez serkentheti a fiatalok képzelő erejét. A nagy veszélye is ugyanez, mert a fiatalok nem mindig tudják elkülöníteni a valóságot a képzelt dolgoktól. Főként, ha ennyire meggyőző erővel van ez utóbbi megírva. Ebben látom tehát a veszélyét. Az értéke miatt van pap és egyházi vezető, akinek tetszik, a veszélyei miatt van, aki ellenérzéseket fogalmaz meg.
Tudomásom szerint az Egyház ma már nem alkalmazza a megjelenő könyvek ilyen jellegű értékelését, bírálatát, indexre tételét. Nagyobb szabadságot és felelősséget ad az olvasóknak.
Lelkiatya!
Egy hónapja magával ragadott egy érzés amitől nem tudok szabadulni.Ez az érzés a szerzetesség felé húz. Mély érzés már-már ez lett az életem. Normális az hogy ez az érzés 20 évesen fogott el? Otthon szóba hoztam az ezzel kapcsolatos érzésemet, de a szüleim nagyon rosszul fogadták, ilyennek még sosem láttam őket. Senkivel nem tudok erről beszélni. Mit javasol mit tegyek a szüleimmel? Hogyan valósíthatnám meg gondolataimat a szerzetesi élet felé.
Köszönettel
Máté
Igen, ez teljesen normális. A legtermészetesebb, amikor ilyen fiatalon lelkesedik föl az ember az odaadó Isten-szolgálatra. Hozzáteszem, ez még nem biztos, hogy valós, hiteles szerzetesi hivatás, de mindenképpen azt jelzi, hogy Ön szeretné teljesen komolyan venni a hitét, nem elégszik meg pótmegoldásokkal. Helyes, bátran kövesse ezt. Legyen nyitott mindenre, amit az Úr Isten Öntől kér. Lehet, hogy most ellenzik a szülei, mert talán elképzelésük sincsen, hogy miféle szerzet ez a szerzetesség. Még Ön is keveset tud róla, ne csodálja, hogy a szülei még kevesebbet. Mindenképpen beszélje meg ezt a lelkivezetőjével vagy gyóntatójával. Ha eddig nem lett volna, akkor a saját parókusával/plébánosával. Meg fogja látni, hogy meglepően jó és használható válaszokat fog majd kapni. A szüleivel való összetűzéstől se féljen. Ha lehet, azt kerülje el, ne legyenek vitáik emiatt. De bátran őrizheti szívében Krisztus szavait: Aki jobban szereti apját vagy anyját, mint engem, nem méltó hozzám (Mt 10,37).
Tisztelt Lelkiatya!
Isten egyenlőnek teremtette a férfit és a nőt? Én nő vagyok, és sokszor érzem úgy, hogy egy nő nem ér annyit, mint egy férfi, illetve hogy csak "arra" jó, meg hogy szép legyen, meg főzzön, ennyi a dolga. Például a történelem folyamán is a nők nem tölthettek be tisztségeket stb., illetve főleg a középkorban, de a háborúban is jellemző illetve természetes volt, hogy a férfiak molesztálták illetve megerőszakolták a nőket kényük kedvük szerint. Persze tisztelet a kivételnek. De a nagy átlag mintha ilyen lenne. Persze megvan ennek a dolognak a szöges ellentéte is, a főként mostanában felkapott feminizmus. Én ezt sem pártolom. Lehet, hogy idealista vagyok, de én az egyenlőségben hiszek. Nem csak ezen a téren. Én abban hiszek, hogy minden ember egyenlőnek született. Ön mit gondol erről? Csak én látom ilyen borúsan a helyzetet? Válaszát előre is köszönöm!
Valós és egyáltalán nem megoldott nehézségre hívja föl a figyelmet.
Igen, Isten egyenlőnek teremtette a férfit és a nőt, még ha nem is egyformának. Mi, férfiak különösen is felelősek vagyunk abban, hogy a gyengébb nem sokszor nem kapja meg azt a méltóságot, amit Isten neki szán rajtunk keresztül. Ezennel bocsánatot kérek minden megbántott hölgytől a férfitársadalom nevében. Persze, ezzel még nem sokra mennek, de ki kell mondanunk, hogy sok igazságtalanság alakult ki a történelem során ezen a téren. Nem volna szabad, hogy a gyengébb nem éppen e gyengédsége miatt kiszolgáltatott legyen az erősebbnek. Ez az igazság a nemektől függetlenül is igaz. A bűnös, rosszra hajló természetünk miatt alakulhatott ki az a helyzet, amiről Ön ír, ami, persze, megint nem csak a férfiak sajátossága.
Akkor tudjuk megadni a másik ember méltóságát, ha úgy tekintünk rá, ahogyan Isten is tekint. E téren sem csak a férfiak magatartása hordoz súlyos hiányosságokat. Nem könnyű tehát javítani ezen a helyzeten. Abban nem is hiszek, hogy ez társadalmi összefogással lehetséges volna. Egyedül abban látom az orvoslás lehetőségét, ha mindnyájan, nők és férfiak krisztusi módon próbálunk meg élni. A férfi legyen férfi, a nő legyen nő krisztusi értelemben! Akkor jutunk előre, ha nem magunknak követeljük a jogokat és az elismerést, hanem a Szentírás szava szerint: mindenki a másikat tartja magánál kiválóbbnak (Fil 2,3).
Érdekes az előző kérdés az agyházadóról. Barátaim és jómagam szerint (katolikusok vagyunk) nem fizetünk egyházadót régen, és nem is kívánunk, hiszen ha arról lenne szó, hogy az egyházadó a gyertyákra stb.-ra költődne, akkor valóban hozzájárulnánk. Viszont a helyzet az, hogy ez egy dajkamese. Sok pap nem tud elszámolni az egyházadóval, nem látjuk, hogy hova megy a pénz.
Sajnálom, ha Önnek, Önöknek rossz tapasztalatuk van az egyházi pénz kezelése kapcsán. Az még nagyobb baj, ha emiatt bizalmatlanság él Önben az Egyházzal és a szolgáival szemben. Ez azonban az ő felelősségük és nem mentesíti Önt a kötelessége alól, hogy Krisztus egyházát Ön is támogassa. Ha úgy gondolja, hogy gyertyával szeretné segíteni a templomot, akkor vegyen gyertyát. Viszont gondolja tovább is a dolgot, hogy mi minden szükséges még ahhoz, hogy az egyház élő legyen. Ha csupán a templomnál maradunk, rájövünk, hogy a világítás, fűtés nem oldható meg csupán gyertyákkal, a karbantartásról, épületfönntartásról nem is beszélve. Vélhetően alkalmazottak is vannak. Esetleg vállalkozhat arra, hogy Ön takarítja a barátaival, de még akkor is igen sok tennivaló akad, amit valakinek el kell végeznie. De ez még csak a templomépület, ami, persze, nem azonos az egyházzal.
El tudom képzelni, hogy Önnek is van cége, vagy legalábbis dolgozik cégnél. Ha végiggondolja, hogy mi minden kell annak fönntartásához és fejlesztéséhez, akkor azt rávetítheti az egyház működésére, amely ? ilyen világi értelemben ? szintén egy cégnek is fölfogható.
Ha bizalmatlan a pénzkezelés terén, akkor ? mint a cégnél is tennék ? nézzen, nézzenek utána. Erre több lehetőség is van, élniük kell vele. Ez is a keresztény felelősség és kötelességek körébe tartozik. E nélkül viszont minden gyanakvás egyben alaptalan vád is lehet. Mindnyájan közösen alkotjuk az egyházat, beleértve Önt és a barátait is. Nem szabad kívül maradni.
A pénzkezelésnek e nehéz kérdései késztessék Önt arra, hogy jobban átgondolja, mit köszönhet az Egyháznak, (Krisztus titokzatos testének!), s mit vár Öntől az, Aki ezt az egyházat alapította. Mit kell tennie annak érdekében, hogy az élete valóban Istennek tetsző legyen, valóban az Ő akaratát akarja megvalósítani (mint a Miatyánkban is imádkozza), ne pedig a sajátját. Ha Ön jártas a pénz világában - ami a papoknál nem mindig mondható el -, akkor lehet, éppen ebben tudna segíteni, ez által tudna szolgálni az egyházban.
Kedves Lelkiatya!
Rendezetlen hazassag miatt nem reszesulhetek szent gyonasban es szent aldozasban.Szeretnék többet megtudni a lelki áldozásról es szeretném ha lenne lelkivezetom.Legyen oly jo es ajanljon valakit Nyiregyhazan!DJK!Lili
A lelki áldozás az Úrral való lelki egyesülés. A Jóisten részéről éppen olyan odaadást jelent, mint az Eukharisztia (hiszen Ő csak egyféleképpen tudja adni Önmagát: teljesen, tökéletesen), a mi részünkről kevésbé vagy nehezebben átélhető, mint amikor Eukharisztiában részesülünk. Nagyobb összeszedettségre, nagyobb elmélyülésre van szükség hozzá, hogy fölismerjem, az Úr annyira közel van a szívemhöz, hogy az már valóságos egyesülés. Ezt kínálja föl mindnyájunknak, ezért testesült meg, ezért részesített annyi kegyelemben mindenféle módokon, hogy megvalósulhasson a Vele való egység. Ez majd tökéletes és maradéktalan csak odaát lesz. Még ha megáldozunk, akkor sem valósul meg a tökéletes egyesülés. Ön is keltse föl a vágyat a szívében erre az egyesülésre. Ha ebben a vágyban él, akkor még gyakrabban, akár minden nap átélheti ezt az egyesülést, még ha nem is megy el a templomba. Nem biztos, hogy érzelmileg is átéli! Hiszen sokszor a szentáldozást sem tudjuk érzelmileg átélni. Nem szabad azzal összekeverni. Az Isten utáni vágy valóságos életfordulatot jelent, nem pedig ideig tartó érzelmi töltöttséget. Bár, néha az is kíséri, de nem azonos vele.
Ha Ön görögkatolikus, több atyát is tudok javasolni: Tóth András, Ősz Tibor, Szabó Antal, de még sorolhatnám. Ha pedig római katolikus, akkor bizalommal keresse föl az új plébánost, Tóth László atyát.
Tisztelt Lelkiatya!
Pályaválasztással kapcsolatban szeretném segítéségét kérni. Pontosabban erről már egy kicsit úgymond le vagyok maradva, mivel 25 éves nő vagyok, és már van egy közgazdasági diplomám. De úgy érzem, pályát tévesztettem. A családom és a környezetem is így látja, de buzdítanak, hogy tartsak ki, próbáljak meg ebben érvényesülni. Jelenleg a helyi önkormányzatnál dolgozok könyvelőként. Két éve végeztem, de eddig nem nagyon sikerült elhelyezkednek, több helyen is dolgoztam, rövid ideig. A jelenlegi munkahelyemet szeretem eddig a legjobban, helyben is van, nem olyan megerőltető, végül is szeretem a munkát, bár a beilleszkedéssel vannak gondok, és sokszor nehezen értem meg a dolgokat, már mint a munkával kapcsolatban. Nagyon sokszor sikerül butaságokat feleslegesen kérdeznem, ami másoknak fárasztó. Pedig nem vagyok buta, meg van a magamhoz való esze, csak úgy tűnik, ebben a szakmában nem tudok érvényesülni. Bár hozzá kell tenni, elég önbizalomhiányos is vagyok, félénk, zárkózott. De ezen kívül szeretem a munkát, úgy mond elmókulgatok magamnak.
De hogy arról is beszéljek, mit is szeretnék valójában, nos hozzám inkább az egészségügyi, szociális terület áll közelebb. De egyébként meg széles érdeklődésű vagyok, de inkább ezek a területek állnak mégis közelebb hozzám, munkát is inkább ilyet képzelnék el.
A dilemmám tehát a következő, merjek-e váltani? Mert a váltás kockázattal jár. Mit szólnak a jelenlegi munkahelyemen hozzá, ha megtudnák esetleg. Mert úgy érzem, nem olyan biztos ez a munkahely, állandó változások vannak. Most is vesznek fel valakit. Meg idősebb munkatársaim folyton azt éreztetik velem, hogy mit akarok én itt, nehogy már ők menjenek el. És én ezt nem akarom érezni. Inkább akkor megyek, főként hogy mást szeretnék jobban. Nem tudom, mit tegyek, talán azt kellene megtanulnom végre, hogy ne mástól várjam a választ arra, amire nekem kellene igazán tudnom. Talán meg kellene értenem, hogy én felelek az életemért, más nem tudhatja helyettem mit kellene tennem.
Mit tanácsol?
Tisztelettel: H.
Oda kell figyelnie erre a belső indíttatásra, ugyanakkor nem szabad felelőtlenül lépnie. Amíg megvan ez az állása, ne hagyja ott. Ezzel egy időben azonban nézzen szét, keressen munkát ? mostanában az ilyesmit a világhálón keresztül szokták. Akár el is mehet egy-egy állásmeghallgatásra, ha úgy adódik. Persze, okosabb ezt nem nyilvánossá tenni, erről másnak nem beszélni, mert valóban emiatt meginoghat a mostani, egyelőre biztos állása. De biztatom, ne féljen a váltástól. Ön még fiatal, semmi sem véglegesült az életében. Kérje a Jóisten segítségét, keressen, és ha eljött az ideje, lépjen! Kell bátorság az élethez, néha kockázat is. De aki bízik az Istenben, még ha netán rossz döntést hoz is, nem marad szégyenben. Könnyen lehet, hogy nagy meglepetéseket tartogat még az Ön számára az Úr. Legyen nyitott rá! S amikor dönteni kell, akkor se feledkezzen el az imádságról. Az imádságban meghozott döntés, ismétlem, nem biztos, hogy tévedhetetlen, de magában hordozza az Isten segítő kegyelmét. Oda kell figyelnie erre a belső indíttatásra, ugyanakkor nem szabad felelőtlenül lépnie. Amíg megvan ez az állása, ne hagyja ott. Ezzel egy időben azonban nézzen szét, keressen munkát ? mostanában az ilyesmit a világhálón keresztül szokták. Akár el is mehet egy-egy állásmeghallgatásra, ha úgy adódik. Persze, okosabb ezt nem nyilvánossá tenni, erről másnak nem beszélni, mert valóban emiatt meginoghat a mostani, egyelőre biztos állása. De bíztatom, ne féljen a váltástól. Ön még fiatal, semmi sem véglegesült az életében. Kérje a Jóisten segítségét, keressen, és ha eljött az ideje, lépjen! Kell bátorság az élethez, néha kockázat is. De aki bízik az Istenben, még ha netán rossz döntést hoz is, nem marad szégyenben. Könnyen lehet, hogy nagy meglepetéseket tartogat még az Ön számára az Úr. Legyen nyitott rá! S amikor dönteni kell, akkor se feledkezzen el az imádságról. Az imádságban meghozott döntés, ismétlem, nem biztos, hogy tévedhetetlen, de magában hordozza az Isten segítő kegyelmét.
Kedves Lelkiatya!
Van egy távoli rokonunk,aki katolikus,a férje "nyakas" református,igy nem lehetett katolikus esküvőjük,hanem református.A néni katolikus templomba rendszeresen járt szentmisére,az egyik idős atya engedte neki az áldozást és gyónást,abban az esetben,ha előtte három napig nem élnek házaséletet.Jött egy fiatal atya,ő elutasitotta az egészet.Vadházasságnak titulálta,és azt mondta,hogy nem lehet gyónnia,és áldoznia.És hogy az engedékenyebb idős atya felelni fog ezért a helytelen tettéért az Úr előtt.Ennek az lett az eredménye hogy a rokonunk másfél éve nem gyónt,és elvileg nem áldozhatott volna,de titokban megtette,mert annyira vágyott rá?
A tanácsát kérdezem,mi ilyenkor a teendő?A református templomi esküvő nem számit?A rokonunk szeretne szentségekhez járulni..
Köszönöm válaszát:Magdó
Sajnos azt kell mondanom, hogy mindk?t atya t?vesen j?rt el. Hiszen ez a helyzet orvosolhat?, az Egyh?z sokkal egyszerűbb ?s emberségesebb megold?st kin?l.
Persze, a legegyszerűbb az volna, ha a református férj belátná, hogy a vele egyenrangú felesége számára milyen fontos és lelki örömforrás lenne, ha házasságukat a Katolikus Egyházban megáldanák, azaz egyszerűen érvényesülne szentségi kapcsolatuk a katolikus egyházi szertartás megtartásával. Ha azonban mereven elzárkózik ettől a megoldástól, akkor a katolikus félnek lehetősége van kérni parókusán/plébánosán keresztül az illetékes püspök atyát, hogy házasságukat gyökerében orvosolja. Ekkor a püspök írásos engedélyével szentségi házasság jön létre akár úgy is, hogy a másik félnek erről nincsen tudomása. Természetesen csak azt a házasságot lehet így gyökeresen orvosolni, amelyiknek útjában nem áll egyházi akadály, csupán a másik fél elzárkózása a katolikus templomtól és/vagy szertartástól akadályozza a templomi esküvőt. Ezzel a lehetőséggel az Egyház éppen az ilyen helyzetben szenvedő katolikusokat igyekszik segíteni. Kérem, mihamarabb értesitse erről a lehetőségről az illetőt. A kulcsszó: gyökeres orvoslás.
Tisztelt Lelkiatya!
8 éve ismerjük egymást a férjemmel, 6 éve vagyunk házasok, két szőp gyerekünk van, egy 5 éves kisfiú és egy 7 hónapos kislány.
A férjem előttem olyan életet élt, ami számomra nagyon bántó, megalázó. Azzal feküdt össze akivel csak érete, az sem számított,többek között olyannal is, aki nagyon korán gyereket szült és azt sem tudja kitől van a gyereke. Ez idáig is nagyon rossz volt, de most mégrosszabb lett a helyzet, mióta közülük egyyikkel minden nap találkozok. Jó, hogy kapcsolat köztül min 10 éve volt, de bennem mégjobban felelevenedtek a dolgok, és ez csak undort vált ki belőlem a férjem iránt. Fáj, hogy nekem ilyen hölgyemányeknek kell a nyomdokaiba lépnem, megalázó, hogy a legintimebb dolgok előtte nem titok. ? Úgy érzem, hogy ezek a hölgyek által, útán elhullatott mocskot én szedtem fel. Kettő évet udvarolt nekem a férjem, és nem volt olyan nap, hogy nem akartam volna vele ezért szakítani. De foggal körömmel kapaszkodott belém, és erősebbnek bizonyult nálam.Amit persze most nem bánok, mert a világ legjobb férje, és apukája.Egyik barátnőm azt mondta, ő még ilyet nem látoott, hogy a férjem egész glóriát zeng rólam Én is szeretem őt nagyon, ezért fáj az, hogy undorom van a közelségétől, így rá fog menni a szép családunk. Egyszerüen nem tudom, hogy nézzek annak, azoknak a hölgyeményeknek a szemükbe, büszke nem lehetek, nem érzhetem magam jól amiatt, hogy az ÉN FÉRJEMMEL kutyultak. Nem tudom mit tegyek, hogy tudjam magammal megértetni, már 8 éve, hogy ezért imátkozom, de még semmi változás. És még az is nagyon elszomórító, hogy vallásos embernek vallom magam, minden vasárnap megyünk templomba az egész család. Hogy lehet ezen túl tegyem magam.Miért van az, hogy az ilyesmi másnak nem probléma.Senkit nem ismerek, akinek ilyen problémája lenne. HOGY NÉZZEK ÉN EZEKNEK A HÖLGYEMÉNYEKNEK A SZEMÜKBE, MIT ÉREZZEK? Előre is nagyon szépen köszönöm a válaszát.
Kedves Édesanya!
Hitének nem kis próbatétele ez, hogy találkozott eggyel az említett hölgyek közül. Felszínre hozta, hogy, bár szeretett volna megbocsátani a férjének a múltja miatt, eleddig ez nem sikerült. Próbálta elfedni, elfeledni, de ez a találkozás fényt derített arra, hogy a szívében még mind a mai napig hordoz neheztelést a férjével szemben.
Egyik súlyos nehézség, hogy ezt nem tudja megbeszélni a férjével. Szinte biztos vagyok ebben. Illetve, talán senkivel. Egyedül hordozza, és így nem is fogja tudni földolgozni. El kell jutnia oda, hogy a férjével erről nyíltan tudjanak beszélni. Vajon hogy tudnak-e beszélgetni a testi kapcsolatukról? Ez is igen fontos. Vannak házaspárok, akik álszemérem vagy más gátak miatt ezt nem merik megtenni. Ez nem helyes. A nyílt, tiszta kapcsolatnak ez is része. Önnek pedig tudnia kell beszélni erről a férjével.
A másik gond a megbocsátás. Valójában ezeknek a hölgyeknek is meg kellene bocsátania, még ha lehetetlennek tűnik is. Javaslom, hogy gyónjon rendszeresen, és minden egyes alkalommal gyónja meg ezt a hiányosságát, hogy nem tud úgy megbocsátani, ahogyan az Úr megbocsát nekünk: feltétel és bosszúvágy, szemrehányás és elégtételek nélkül. Hiszen a Miatyánkban imádkozzuk, hogy úgy bocsásson meg nekünk, ahogyan mi az ellenünk vétőknek. Ez éppen azt jelenti, hogy nekünk kell tudni úgy megbocsátani, ahogyan Ő bocsát meg nekünk. Ez nagy lelki munkát jelent. Ott van Ön előtt ez a személy, akivel most gyakran találkozik. Azért hozta az Úr az Ön életébe,hogy lehetőséget kapjon lelke ezen részének gyógyulására. Imádkozzék ezért a hölgyért, majd kérje Istentől azt a kegyelmet, hogy minden eddigiek ellenére képes legyen őt elfogadni és megszeretni. Higgye el, ez lehetséges! Nem a saját erejéből, de az Úr kegyelméből.
Ismétlem, ez elsősorban a hitének a próbája, de jól érzi, hogy még a házasságuk kapcsolata is rámehet, ha nem tudja megoldani ezt a feladatot. Nos, ne féljen tőle, sikerülni fog, ha kéri az Úrtól.
Az is lehet, hogy erről még senkinek nem mert beszélni, még a gyóntatójának sem. Ez nagy teher. Most, kicsit személytelenül nekem elmondta, ez már az első lépés. Ezért is várta annyira türelmetlenül a választ. Haladjon tovább, hiszen ez még csak a kezdete a lelke gyógyulásának.
Nagyon értékes férjet kapott, meg kell becsülnie. Éppen az Önnel való találkozás tisztította meg az Ő életét. Nehogy a megbocsátás hiánya miatt tönkremenjen a házasságuk, s vele a gyermekeik és az ő élete is!
