Talán a kizárólagosság. A szerelem csak egy emberre irányul, jó esetben viszonzást kap, és ezzel a két embert összefogó érzéssel nem társulhat semmi más hasonló vonzalom másik ember iránt. Őszinte bizalom és jóleső vonzódás lehet egy értékes ember irányában, akinek jó a közelében lenni, tulajdonságai miatt érdemes benne megbízni, de ez nem zárja ki, hogy más, hasonló ember(ek) irányában is legyen hasonló vonzódás. Ha viszont kizárólagos, ha nem tudnék elképzelni senki mást a helyébe, akkor vélhetően inkább szerelemről van szó.
A tiszta szerelem ismertető jele még az önzetlenség: nem magamnak akarok bármit is, hanem annak, aki iránt annyira vonzódom, hogy még a magam érdekeiről is megfeledkezem, azok teljesen háttérbe szorulnak.
Effélék jutnak eszembe, de értője nem vagyok e kérdésnek.

Nem annyira a dogmatika, mint inkább a lelkiség tárgykörébe tartozik a kérdés.
A dogmatika legföljebb a búcsúk és bűnbánati aktusok között emlegetheti a zarándoklatokat. Lehetséges, hogy valaki például penitenciaként kapja azt a feladatot, hogy végezzen el egy zarándoklatot. Korábban gyakorlat volt az is - ma kevésbé -, hogy a föloldozást is csak akkor kapta meg az illető, ha elvégezte ezt a súlyosabb penitenciát.
Ma inkább lélektani magyarázatot adnak a zarándoklatoknak. Az ember teste-lelke jobban befogadóvá válik az isteni kegyelemre. Illetve a búcsújáró helyeknek valóságos kegyelmi kisugárzása is van, amelyet igen nehéz volna akár lélektanilag, akár dogmatikailag megmagyarázni, mégis élő tapasztalatról van szó.

Nem tett jót a kapcsolatuknak, hogy Isten áldása nélkül éltek házas életet. Csak emberi erővel próbálták, és lám, nem ment. Ennek sebeit nem könnyű begyógyítani. Természetesen az áldással, a szentség erejével még nem lesz magától működő a házasságuk, de Isten segítségével mégis egészen másként alakulhat.
Örüljön annak, hogy a férje szereti Önt. Ez már önmagában csodálatos dolog. Igazán nem kell sandán tekinteni más hölgyekre, hiszen azokat a férje nem szereti, hanem csak egyedül Önt. Volt benne megingás, ez igaz, de meg kell bocsátani. Ahogy nekünk megbocsát a Jóisten, úgy kell nekünk is megbocsátanunk. Hisz ezt mondjuk minden nap a Miatyánkban is. Ne maradjon kibeszéletlen a múlt, tudjanak erről nyíltan beszélgetni. De amikor megtették, akkor utána soha többet ne vegyék elő, sem Ön, sem ő. Előre kell tekinteni.
Vegyék komolyan az esküvő előtti jegyesoktatást Ebből is sokat fognak tanulni a múlt kezelése és a jövő építése szempontjából. Nem lesz könnyű, de Isten segítségével minden lehetséges. Imádkozzanak minden nap együtt a házasságukért, a családjukért. Később, természetesen, majd a gyermekeket is bevonva.
Ne féljen a házasságtól! Bár nehéz, de csodálatos dolog. Sok kegyelmet hozzá!

Nagyon jó könyvnek tartom, nagyon sokat lehet épülni belőle a lelkiélet folyamán. Hozzáteszem, hogy inkább a nyugati lelkiségből táplálkozik, mégis sok ortodox szerző is ismeri és idézi.

Amennyire én meg tudom ítélni, a metafizikai tradicionális szemlélet meglehetősen összetett szellemi irányzat. Képviselőinek gondolkodása sem egységes, vannak, akik közelebb állnak a kereszténységhez, vannak, akik távolabb tőle. Ismereteim szerint Buji Ferenc katolikus ember, bár írásaiban megjelennek olyan tézisek, amelyek nem egyeznek a Katolikus Egyház tanításával.
A Magyarországon elérhető írások sok esetben a kereszténység fölöttinek, minden vallás fölöttinek hirdetik magukat. Ez nyilvánvalóan téves és félrevezető. Egészen más gondolkodási és léttani helye van a kereszténységnek, mint általában a vallásoknak illetve a bölcseleti gondolkodásfajtáknak. Ez utóbbiak közé sorolható a metafizikai tradicionalizmus.
Azt mondhatom, amit a minap a távol-keleti gondolkodással kapcsolatban: sok érdekes dolgot megtudhatunk belőle, de észre kell venni azokat a pontokat, ahol szemben áll a kinyilatkoztatással, az Egyház tanításával. Itt is, ott is bőven találhatunk ilyeneket.

Megköszönöm, ha imádkozik a kérdezőkért és olvasókért. Ez az egyik legnehezebb része, amihez szívesen veszek minden segítséget. Isten áldja!

Önmagában nem tartom furcsának, hogy katolikusként buddhista bölcsesség iránt érdeklődik. Többen is vagyunk ilyenek. Mindig hangsúlyozom azonban, hogy csak akkor érdemes és szabad ezekkel foglalkozni, ha az ember elég erős a saját hitében és hitismeretében. Az Ön által idézett szerző sok érdekes és elgondolkodtató dolgot mond, melyeket akár mi is hasznosíthatunk az imaéletünkben. Ugyanakkor szembetűnő, hogy a kereszténység lényege: az önfeláldozó szeretet, a közösségért való élet, a család szinte érthetetlen fogalmak a számára. Magabiztossággal hirdeti a belső béke megtalálásának lehetőségét, s szerinte ennek érdekében inkább le kell mondani a szeretetkapcsolatokról is, mert azok sebezhetővé tesznek minket. A (buddhista) szenvtelen szenvedélymentesség és a (keresztény) szenvedélyes szeretet ilyen fokú szembenállását ritkán tapasztaltam más keleti mestereknél. Épp az a baj, hogy ezt nagyon sokan mégsem veszik észre nála, és keresztények is szájtátva hallgatják. Holott ez nem is valódi spiritualizmus, hanem inkább lélekbölcselet. Ami kétségtelen, nagy lelki tapasztalatokra épít, de nem vezet el Istenhez, a Teremtőhöz, a Megváltóhoz, a Megszentelőhöz, csupán a teremtett világ belső összefüggéseire, meglévő harmóniájára mutat illetve vezet rá. Érdekes és tanulságos ez a fajta természetes spiritualizmus is, de nekünk, keresztényeknek a kinyilatkoztatás nyomán ennél sokkal mélyebbre, vagy, ha úgy tetszik, magasabbra kell jutnunk.
Abban igaza van, hogy a Katolikus Egyház sok ponton elkényelmesedett, a papok hivatalnokokká váltak. Éppen ez ellen emeli föl a szavát Ferenc pápa, és próbál rajta változtatni. Az Egyház mindig képes a megújulásra. Most is nagy szüksége van rá. Hiszem, hogy ez meg is fog történni.
Tegyük hozzá a magunkét! Ha nem találja elég mélynek, lelkinek azt a munkát, amit a közelében élő pap végez, akkor laikusként tegyen lépéseket ennek a helyzetnek a javítására. Hiszen az Egyházat mindnyájan együtt alkotjuk, nem csak a papok, püspökök. Ha vannak olyan hívek, akik mélyebben megélik az igazi spiritualitást, az az egész Egyházra jó hatással van.

Az akathisztoszt bizánci egyházunk csak egyetlen napra írja elő: nagyböjt ötödik szombatjára. Ekkor az utrenye (reggeli istentisztelet) keretébe ágyazva találjuk meg a himnusz teljes szövegét. Továbbá a nagyböjt első négy péntekének estéjére is előírja a Triód (böjti liturgikus könyv), de akkor részleteiben, minden estére egy negyed jut belőle.
Mivel azonban valóban annyira szép és közkedvelt ez az imafüzér, ezért máskor is elő szoktuk venni. Semmilyen korláthoz nincsen kötve, bárki bármilyen napon elimádkozhatja, nincsenek benne az áldozópapoknak fönntartott részek. Tudok olyan személyről, aki minden nap el szokta imádkozni.
Aki esetleg nem tudná, hogy miről is van szó, az alábbi címen megtalálhatja:
http://www.gorogkatolikus.hu/index.html?muv=szertartas&szertartas_id=5

Ha csupán észérvekkel akarnám megválaszolni, azt mondhatnám, azok az imák, szentségimádások, szentmisék és egyéb ájtatosságok, amiket a nagy hatású zarándoklat előtt elvégzett, azok is mind szerepet játszottak ebben a mostani fölismerésben. Ha ezek nem előzték volna meg a zarándoklatot, akkor lehet, hogy nem született volna meg ez a rendkívüli élmény.
Mégsem erre az érvre helyezem a hangsúlyt a válaszomban. Inkább arra, hogy a Lélek ott fúj, ahol akar, akkor és azt érinti meg, akit s amikor akar. Persze, a zarándoklat valóban nagy lehetőség, a fizikai fáradság és sok minden egyéb igen hatékonyan közreműködnek abban, hogy az ember képes legyen befogadni a Lélek ajándékait, mégsem lehet ezt sem magától működő dolognak tekinteni. Hiszen bizonyára van zarándoktársa, aki ezt az utat nem így élte meg, mint Ön. Mindenki másként. Adjon hálát az Úrnak, hogy most ekkora kegyelmi adagot kapott. Folytassa a napi lelki munkát is, hiszen, még nagyobb dolgokat is fog látni ezeknél... (Jn 1,50).

A pasztoráció lelkipásztorkodást jelent. Ha egy szerzetesnővér ezt tartja egyik fő feladatának, ez azt jelenti, hogy az imádságon túl sokszor van az emberek között azzal a céllal, hogy az örömhírt továbbadja, terjessze. A lelkipásztori munka (pasztoráció) nagyon sokféle lehet: hitoktatás, szentségekre fölkészítés, lelki vezetés, lelki beszélgetések, szociális gondoskodás, stb.

Az alábbi könyveket javaslom ebben a témában:
Bagdy Emőke: Hogyan legyünk boldogabbak?
Pál Ferenc: A függőségtől az intimitásig
Verena Kast: Búcsú az áldozatszereptól
Verena Kast: A léleknek idő kell
Verena Kast: Változás és megújulás
Anselm Grün: Találd meg a magad útját

Kedves A.!
Bocsásson meg, hogy hosszú ideig válaszolatlan maradt a kérdése. Ennek csupán technikai oka volt, nem pedig a kérdésének tartalma miatt húzódott el. Ezért most a nyílt fórumon válaszolok, mert mások is küszködhetnek hasonló gondolatokkal.
Bevezetőként el kell mondanom, hogy felnőtt megtérés esetén gyakori jelenség ez a lelki szárazság, a küzdelem a hitért. Ne csodálkozzék rajta, s én is azt mondom, tartson ki, mutassa meg az Úrnak és önmagának, hogy valóban szereti Őt, és kitart mellette a küzdelem idején is.
A föltett kérdései józan fölvetésnek tűnnek. Józannak, s kissé talán túlságosan is racionálisnak.
Bántja az igazságérzetét, hogy Jézusnak miért kellett ennyit szenvednie. Főként, mert úgy érzi, ez Önre nézve kifejezetten terhelő. Hasonlót érez Ádám és Éva bűnével kapcsolatban is. Bántja, hogy Ön nem tehet róla, mégis súlyos következményei vannak Önre nézve is.
Egyrészt le kell szögeznünk, hogy ezek emberi gondolatok csupán, ahogyan próbáljuk megragadni, megfogalmazni az áteredő bűn és a megváltás titkát. Van igazság abban, amit mond, hogy ez így nem járja, ez így nem igazság. De azért is, mert nem pontosan így van, ahogy mi emberileg megfogalmazzuk. A teológiai fogalmaknak mindig van egy bizonyos pontatlansága. Jézus megváltó szenvedése nem írható le egyszerűen azzal, hogy valakinek mégiscsak el kellett viselnie a mi büntetésünket, és ez Jézus lett. De a bűnbeesés esete sem ennyire egyszerű, hogy az ősszülők vétkeztek, mi meg viseljük ennek terhét. Sok protestáns eredetű szektás gyülekezet szereti ennyire ésszerűsíteni a megváltás titkát. Jól érzi, hogy így valami sántít.
Azt javaslom, próbálja meg más oldalról megközelíteni a bűneset és a megváltás tényét.
Egyrészt az eredeti bűn nem holmi fatális melléfogás. Mindnyájunk közös felelőssége. Úgy lehet elképzelni, mint egy nagy család közös döntését. Valamiképp mindnyájan részt veszünk benne. A döntés felelősségének oroszlánrésze az apára és anyára esik, de befolyásolják őket a nagyszülők és a gyermekek is. Ami döntés születik, abban valamiképp mindenki benne van, még ha nem is ugyanazzal a súllyal, a család minden tagja. A döntés következményeit pedig aztán mindenki egyformán viseli - persze, azt is mindenki a maga módján.
Ez a kép azt is bemutatja, hogy bár fontos a család döntése, de még fontosabb annak összetartozása és a közös sors vállalása. Senki sem húzhatja ki magát és húzhatja föl az orrát, hogy nézzétek, mit csináltatok, s emiatt mennyit kell szenvednem! Ez az egyéni érdek és sors túlhangsúlyozása meglehetős önző hozzáállás a kérdéshez. Mindnyájan szenvedünk a rossz döntés miatt, de az a dolgunk, hogy egymás kisegítsük ebben a rosszul sikerült helyzetben. Nagyjából ez a dolgunk a világban - legalábbis az emberek felé.
Van aztán valaki a családból, aki teljesen föláldozza magát a többiekért. Hogy hogyan, miként, ezt most ne feszegessük, ez nem bontható ki a képből, de egyébként is nehéz rá józan, értelemszerű magyarázatot adni. Nekem sem tetszik, nem tartom kielégítőnek, hogy Krisztus elénk áll, s az Atya nem látja a bűneinket, vagy, hogy valakinek mégiscsak szenvednie kellett helyettünk. Mondom, ezek teológiai megfontolások, van is bibliai alapja, de mégis titok marad a megváltás. Itt is az új látásmód, amit ajánlok, hogy megpróbálja a szeretet felől értelmezni. Nem azt firtatja, hogy mennyire igazságos ez az eljárásmód, hanem, hogy mi vezette Jézus abban, hogy a családért föláldozza magát? Ezt érdemes vizsgálni, ebben elmerülni. Ez kimeríthetetlen igazság, amely szintén erősen hathat az én magatartásomra.

Igen, valóban fontos, hogy ott legyen a kereszteléskor az édesapa és az édesanya is. Nem tudok elképzelni sem olyan indokot, hogy miért ne lennének ott mind a ketten.

Legalábbis szokatlan. Ha valami feminista megfontolás vezeti a családot, akkor mindenképp kerülendő ez a megoldás. Lehet, hogy most ez tűnik egyszerűbbnek, de később mennyire szeretné a most megkeresztelt gyermek, hogy neki is legyen keresztapja.
A keresztelés feltétele viszont csak egyetlen keresztszülő. Tehát ha csak keresztanya van keresztapa nélkül, ez még nem akadálya a keresztelésnek. Lehet ugyanakkor több keresztszülő is, ha valami miatt ezt szeretnék, csak nagyon fontos, hogy legalább egy legyen közülük, aki nagyon komolyan veszi ezt a feladatát, s egyrészt rendszeresen imádkozik a megkereszteltért, másrészt meg is tesz mindent, hogy egyre mélyüljön a keresztény hitben és életben.

Harmadfokú unokatestvérek közötti házasságot nem tiltja a katolikus egyház. Van rá példa, hogy szép házasságok születtek ilyen kapcsolatból is.