Jó napot kívánok! Én Szlovákiából vagyok és 29 éves férfi szeretném megkérdezni ontol hogy mi a teendom, ha gorogkatolikus pap szeretnék lenni? Ez idáig csak hánykolódtam az élet kulonbozo útain, de talán a sors elém vetet egy igaz útat és én ezt az utat be szeretném járni mert tisztán érzem szívem s lelkemben hogy a papi szolgálat amit csinálni szeretnék, mert oromomet lelném az emberek segítésében és a szeretet megismertetésében. Koszonom!
Egész egyszerűen azt javaslom, hogy keresse föl az Önhöz legközelebb lévő görögkatolikus atyát, (ezt veheti földrajzi és lelki értelemben egyaránt), és vele beszélje meg a dolgot. Ugyanis, ha beadja a jelentkezését a papságra, akkor úgyis szereznie kell papi ajánlást. Ez az atya pedig el fogja Önnek mondani a szükséges feltételeket.
Görögkatolikus lehet-e római katolikus pap?
Erre több példa is volt már. Ugyanakkor igen meg kell fontolni, ha van olyan fiatalember, aki kész vállalni a cölibátust, és római katolikus pap lesz nem pedig görög. Ugyanis nagy szüksége van az egyházunknak cölebsz papokra is. Ezért kétszeres veszteséget jelent, ha görögkatolikus ifjú római katolikus pap lesz, még ha ugyanakkor a római katolikusok súlyos paphiányán segít is valamelyest.
A családért, embertársainkért való önfeláldozás öngyilkosság?
Az eutanázia minden formája emberölés?
Válaszát előre is köszönöm!
Tisztelettel: E.
Nem is lehet egy lapon említeni az önfeláldozást és az öngyilkosságot. Nem beszélve az eutanáziáról. Lehet, hogy az öngyilkos merénylők hírei zavarják a gondolkodásunkat ezen a téren. Az ilyen elvetemült cselekedetet ugyanis semmiképp sem tekinthetjük önfeláldozásnak, vértanúságnak. Önfeláldozás - keresztény értelemben - csakis jó, nemes, Isten akarta cél érdekében lehetséges. Ha valaki másokért él (édesanya, orvos, pap), annak ugyanakkor vigyáznia kell a saját egészségére is, hogy ezt a nemes áldozatot minél tovább végezhesse. Az igaz tettekhez lényegi elem a józanság, a helyes mérték.
Az eutanáziára vonatkozó kérdésére azt kell felelnem, hogy az emberölés minden formája súlyos bűn, ezért kerülni kell. Különbséget kell azonban tennünk aktív és passzív eutanázia között. Az utóbbi azt jelenti, hogy a beteg lemond az életét meghosszabbító gyógykezelésről. Ez nem gyilkosság vagy öngyilkosság, ezért bizonyos körülmények között elfogadható. Itt is a józan megítélésre van szükség, amely teljes mértékben aligha pontosítható elvi megfontolások útján. Bár igaz, hogy még a magyar jogszabályok is nagyon komoly feltételeket támasztanak ahhoz, hogy valaki ilyen döntést hozhasson.
Kedves Lelkiatya! Ha minél több szertartáson szeretnék részt venni (utrenye, liturgia, vecsernye), hová menjek pár napra? Máriapócsra? Sajópálfalára? Köszönöm a választ.
Máriapócson is, Sajópálfalán is sok-sok szép szertartásba, imába be tud kapcsolódni. Pócson könnyebben kaphat szállást is, de erre most már Sajópálfalán is van lehetőség. Keresse föl az ott dolgozó atyákat, amelyiket helyet választja, és segítségére lesznek, hogy mibe tud bekapcsolódni.
Tisztelt lelkiatya!
Az elégedetlenség az bűn?
Ha Isten iránti, Istennel szembeni elégedetlenségről van szó, akkor igen, azt hiszem, bűnnek lehet mondani azokat a gondlatokat vagy szavakat, amelyekben az ember az elégedetlenségét fejezi. Törekednünk kell fölismerni, hogy menyi mindent kaptunk az Istentől, és ezt meg is köszönni. Illetve, még a hitünk része az is, hogy ha valamit nem kapunk meg, akkor azt is elfogadjuk, és fölismerjük benne az Isten nagyobb bölcsességét, aki nem adja meg mindig azt, amit kérünk.
Ugyanakkor, ha egy tanár vagy szülő, aki a rábízott gyermekkel szemben kimutatja elégedetlenségét, ez előre vivő is lehet.
Kedves Lelkiatya. Azt szeretném kérdezni, hogy Nyíregyházán van valamilyen szerzetesrend? Akár Római vagy görög? Köszönöm.
Ismereteim szerint Nyíregyházán csak a kamilliánus rend működik. Ők elsősorban betegápolással foglalkoznak. Sokáig a Borbányai templomban laktak, most is ott van, annak közelében a rendházuk. Görögkatolikus szerzetesközösségről nem tudok Nyíregyházán.
Sokan azt érzik a világ rossz irányba tart, és minden egyre rosszabb lesz... De atya ugye reménnyel eltelve bizakodóan tekint a jövőbe, és nem érzi azt hogy a világ nagyon rossz irányba tart, és hiszi, reméli hogy a dolgok pozitív irányba képesek megváltozni?
Válaszát előre is köszönöm!
Tisztelettel: E.
Legfőként nem azzal kell törődnünk, hogy a világ, hanem, hogy a lelkünk milyen irányban halad. A világ nagy változásait is elsősorban azért kell figyelemmel kísérnünk, mert azok miránk is hatnak. Például, ha nem tudatosul bennem, hogy az értelmetlen vásárlási láz engem is hatalmába keríthet, akkor észre sem veszem, hogy ugyanúgy loholok a világi hiúságokért, mint mások, miközben a felszínes dolgok szövevényében elveszek. Hogyne élne a remény! Még ha betörnek is az idegen néptömegek, még ha le is rombolják a templomainkat, még ha meg is szüntetik a keresztény törvényeinket, ha kitörne a harmadik világháború, akkor is él a remény, hogy mindeközben Krisztushoz hű keresztény maradhatok. Ez a lényeg, ez a legfontosabb! Ez a Krisztushoz tartozás minden helyzetben tanácsot ad, hogy mit kell tennem. Nem az a feladat, hogy a kényelmes, kulturált világunkat megőrizzem, fönntartsam, hanem, hogy bármi történik is, minden körülmények között helyt tudjak állni. No, ezért is fontos, hogy tudatosítsam magamban, mennyire hat rám a világ, a külső körülmények, mert ha alapvetően azok irányítanak, akkor nem sok esélyem van, hogy a rendkívüli helyzetben is ki tudok tartani Krisztus mellett.
Kedves lelkiatya!
A barátoknak egymás dolgairól tudni kell? Az foglalkoztat már hetek óta hogy a baráti körben egy lány és egy fiú összejött. Nekem nem mondtak el semmit, majd egyszer én jöttem rá hogy a fiú ott van a lánynál.... Nekem sajnos még nincs párom és ezért állandóan kapom jobbról-balról az ívet, hogy kiöregszem belőle stb... Én már nem tudok semmit hogy ki az igaz barát... Nekem mindig a szívatás jár...
A barátságoknak különböző szintjei, erősségi fokozatai vannak. Nem szabad, nem érdemes elvárni a másiktól, hogy így vagy úgy viselkedjék. Ezzel csak saját magunknak szerzünk kellemetlen perceket. Érdemes megkímélni magunkat ettől. Ahogy a másik viselkedik, tudhatom, hogy őbelőle ennyi jön ki felém. Teljesen fölösleges megbántódni, ha a másik nem azt teszi, mint én helyesnek tartanék. Ha úgy érzi, hogy magányos, nincs barátja vagy udvarlója, emiatt se másokat okoljon. Persze, magát sem, mert az sem vezet sehová. Inkább azt gondolja végig, mit kell tennie, hogy mások szívesen vegyék a társaságát. Nem azt, hogy igyekszik a kedvükben járni, ez is többnyire csalódáshoz vezet. Hisz ilyenkor meg a másik végletbe eshet az ember, hogy mások elvárásait lesi. Őszintén keresse a szolgálati lehetőségeket. Az legyen a törekvése, hogy keresi, kivel mikor tehet jót. Ez jó szórakozás is, egyébként. Persze, nagyon fontos, hogy ezekért a kisebb-nagyobb szolgálatokért nem hogy viszonzást, de még köszönetet se várjon. Az megmérgezné a helyzetet, bármilyen jót tett is. Az udvarlóra, pedig várjon türelemmel. Ha ezt a szolgálatkészséget éli, gyakorolja, akkor előbb utóbb föl fog tűnni egy fiatalembernek, hogy milyen nagyszerű feleség lehetne ebből a leányból...
Miért nem tudja minden ember önmagát és egymást szívből szeretni és elfogadni, természetesen olyannak amilyen?
Válaszát előre is köszönöm!
Tisztelettel: E.
Az önzés miatt, mely a rosszra hajló természetünkből fakad. Két erőt érzek tagjaimban ? írja Szent Pál (Róm 7,14-25). Van bennem késztetés a jóra az istenképiség miatt (Ter 1,26), de a rosszra is az áteredő bűn miatt (Ter 3,6-19). Ha ez utóbbit engedem uralkodni, akkor a széthúzás, az ellenségeskedés lesz úrrá rajtam. Ha az istenképiséget művelem magamban ? Krisztus megtestesülése, a megváltás erre tette az embert újra képessé ? akkor pedig Isten legfőbb adottsága, a szeretet vezet. Mivel könnyebb lelki küzdelem és erőfeszítés nélkül élni, és a csábító éppen ezt használja ki, ezért önkéntelenül is hajlunk a rossz, az önzés, az irigység, a szeretetlenség felé. Ha azonban nem vagyok rest, hanem törekszem az istenfélő, Istent követő életre, akkor megtapasztalhatom, hogy ez sokkal boldogabb élet, mert alapvetően arra lettünk teremtve, hogy szeretetben éljünk.
Hogyan tudunk reményt kelteni mások szívében?
Válaszát előre is köszönöm!
Tisztelettel: E.
Ha megtanítjuk a hálaadásra. Aki hálás alaptermészetű, annak megvan az a képessége, hogy észreveszi az ajándékokat, annak sokszoros tapasztalata van arról, hogy Isten így vagy úgy, de mindig megsegíti. Ezért kell az Isten tetteire, már eddig tapasztalt jóságára fölhívni a figyelmet, s arra, hogy ezt illik és érdemes meg is köszönni. A másik embert ezáltal fogékonnyá tehetjük az Isten tetteinek befogadására. Nem véletlen, hogy az ószövetségben gyakran találunk olyan imát vagy buzdító beszédet, amely Isten addig nagy tetteinek fölsorolásával kezdődik. Még, ha ismert eseményekről, tényekről van is szó, a tettek fölemlítése készteti, fokozza a bizalmat a hallgatókban, hogy van remény, hogy Isten most is folytatja jótetteit, nem szűnik meg irgalmasnak lenni.
?Kedves Lelkiatya!
Sokszor van úgy, hogy a lelket nagyon erős kísértés éri, és nem igazán értjük hogy miért nem tehetjük meg ezt vagy azt az ?édes?, ott és akkor kielégülést, megelégedést jelentő dolgot. Miért ne lehetne egy kicsit azért mégiscsak megkóstolni azt az almát?.igen?.nem?csak kicsit?. A lélek azért küzd a test ellen, küzd a kísértő ellen. Isten, Jézus mind nagyon távolinak tűnik ilyenkor, valahogy tényleg csak önmagára marad a lélek a kísértéseivel, amik viszont pont egy másik világba csábítják.
Lelkiatya tudna esetleg olyan gyakorlatot javasolni, útmutatást adni amivel, ahogy át lehet vészelni ezt a bizonyos órát? Nem a kínlódástól szeretném megkímélni magam, csak megosztani ezt a tapasztalatot egy másik lélekkel.
Jézus az Írást (Isten szavát) idézve mondott egyértelműen nemet a Sátánnak, és mutatott nekünk is örök példát, de pont ilyenkor egy egyszerű léleknek még Isten szava is annyira távolinak tűnik, erőtlenül cseng, lehetséges ez?
Úgy érzem, hogy a szűk út egyre szűkebb, beláthatatlanul szűk. Lehetséges ez? És nekem mégiscsak itt kell lennem. Lehetséges, hogy igenis nagy erőfeszítésekbe kerül ezen a szűk úton rajta maradni? És ténylegesen egyre nagyobbakba? Tehát, hogy ?a semmi? sincs ingyen?.?!
Lehetséges, hogy Isten mindig, szándékosan, próbára teszi a lelket?! A sátán ?ötletére?, Jóbtól is ?simán?, kérdés nélkül, mindent elvett (tudom, hogy ez is tanítás és próba, de amikor az ember a bőrén érzi?)Nem lehet, hogy egyes lelkek mégiscsak ezért félnek Isten elé állni, szóba állni Istennel? Ábrahám nem tudta, hogy Isten csak próbára teszi és valójában nem is akarja, hogy megölje Izsákot. Lehetséges ilyen mély hit ma is?! Jóbnak és Ábrahámnak csak a hite maradt (a ?nagy? hitéből az utolsó morzsa. Hogyan lehetséges egy ilyen helyzetben is szeretni Istent, megadni neki a bizalmat? Mi marad ilyenkor a pont az Istenben reménykedő embernek? Lehetséges, hogy végső soron csak a hit-morzsáinkba tudunk kapaszkodni és mindig újra megtanulni bízni?
Elnézést, ha sokat írtam. Köszönettel,
M.
Kedves M.!
A küzdelmet valóban nem lehet megspórolni. Azért is, mert a küzdés közben edződik az ember. Mi azt gondolnánk megoldásnak, hogy elvegye az Úr a kísértést, ő meg mégis meghagy benne. Valóban, kicsit úgy, mint Jób esetében. Azért is kaptuk eligazításul azt a könyvet.
A kísértés akkor tud fölerősödni, ha a figyelmem eltereli az Úrról. Mint mikor Péter levette szemét Jézusról, s nyomban süllyedni kezdett. Akkor rémültében fölkiáltott. Ezt mi is tehetjük az erőnket meghaladó(nak látszó) kísértés idején. Ha hosszú a kísértés, hosszan kiáltok.
A szentírási válasz akkor használható - az atyák gyakran ajánlják - ha él bennem az Írás. De ha csak előrángatok egy-egy mondatot, attól még nem biztos, hogy hatékony. Ami a legőszintébb kiáltás az ajkamra tolul, az a legjobb. Persze, ezért érdemes folyamatosan táplálkozni az igéből. Vagy mondani a Jézus-imát. Ez a kiáltás is a leghatékonyabbak közé tartozik.
Vagy akár csak ennyit: Szeretlek, Uram! (17. zsoltár első szavai). Ha pedig elbuktál, mindig ott a bűnbánat lehetősége. Ez azért óriási, mert a bűnbánattal mindent helyre lehet hozni. Mindent! A bűneitől Isten bocsánata folytán megszabadult ember még jobban szeret, mint ha nem vétkezett volna. Ezzel győzhetjük le a Sátánt.
Ami pedig a kísértés édességét illeti, nem feledhetjük el, hogy a gonosz lélek is a világosság angyalának tünteti föl magát. Ami a kísértés pillanatában édesnek tűnik, az nagyon hamar keserűvé válik utána. Nem szabad hagyni magunkat becsapni!
Kedves lelkiatya!
Én már eljutottam arra szintre hogy ha valaki vigasztalni próbál nem hat meg mert azzal úgysem tud mit kezdeni csak az ő véleménye, egyik fülemen bemegy másikon meg kimegy... Engem már nem érdekelnek a vigasztalások, mert mindig a maga igazát mondják..... 24 évemmel úgysem érek semmit mert mindig kínlódom, elegem van mindenből, jó lenne ha nekem is olyan jó lenne mint akármelyik kortársamnak. Nincs örömem semmiben.... Hiába egészséges vagyok mit sem érek vele. Én nem tudok már jobb lenni, mert úgysem leszek vele jobb, több, szebb. Az lenne jó ha nem tudna belém kötni senki, lenne párom, jogsim, munkám...... Véleményét köszönöm és várom.
Ez, bizony, szomorú állapot. Érdemes innen kilépni, mert itt valóban nem érzi jól magát az ember. Javaslom, hogy tegyen meg minden erőfeszítést, hogy innen kikecmeregjen. Megbocsát, az kissé kissé pökhendi kijelentés, hogy már úgysem lesz jobb, szebb, több. Ezt honnan tudja? Talán elérte már a csúcsot? Negyedszázados fejjel gyakran gondolnak erre a fiatalok, aztán megy tovább az élet, s kiderül, hogy még mennyi minden fejlődni való van. Valami miatt Ön most csak a rossz dolgokat látja. Mi lehet ennek az oka? Mindenképp érdemes ennek a végére járni. Persze, az ember hajlamos ilyenkor másokat okolni. De ha csak azokat az dolgokat sorolom, amiket mások okoztak, nem jutok semmire, mert azokat aligha tudom megváltoztatni. A változás, változtatás egyetlen színtere én magam lehetek. Nekem miben kell változnom ahhoz, hogy ez a kegyetlenül rossz állapot megszűnjön? Persze, ebben tanácsot nem tudok adni, hiszen nem ismerem az Ön életét, személyiségét. Azt javaslom, indulásnak keressen egyetlen tényezőt, egy pici dolgot, ami az Ön keserű és sötét látását okozza, amin viszont esetleg tudna változtatni. S kezdje itt. S meg ne feledkezzék arról, hogy a gyógyulást a Mindenható Isten adja. Biztosan kérte már, de még nem elég hittel, nem elég bizalommal. Én is imádkozom Önért.
10. Vajon meg lehetne valakinek változtatni az értékrendjét, életszemléletét, hogy meglássa/érezze azt hogy valóban mik azok a dolgok, amik Igazán szükségesek és fontosak az életben, vagy csak Isten kegyelme által érezheti ezt meg mindenki?
Válaszát előre is köszönöm!
Tisztelettel: E.
Isten kegyelme nélkül semmit sem tehetünk, ez bizonyos. Az már nem, hogy a mi feladatunk a másik értékrendjét megváltoztatni. Már az ilyen jellegű gondolattal is elárulom, hogy a magam értékrendjét, életszemléletét jobbnak tartom, mint a másik emberét. Hajlamosak vagyunk arra, hogy embertársunkat, puszta jó szándékból, a magunk képére és hasonlatosságára akarnánk formálni. Kétségtelen, akkor könnyebben elfogadhatóvá válnék számunkra, de nem biztos, hgoy mindenkinek azt az utat kell járni, mint amit én kaptam a Teremtőtől. Az jó, ha a magamét értékesnek tartom. Az is, ha ezt meg is akarom osztani másokkal. Mégis, ebbéli törekvésem ne a másik megváltoztatására irányuljon, hanem a másik megismerésére, elfogadására. Ezzel tudok hatni őrá is, hogy kövesse nyitottságom, s értékelje ő is azt, ami az enyém.
Kedves Lelkiatya!
Köszönöm a válaszát a Mária-ünnepek időpontjával kapcsolatban. Egy dolog azonban továbbra sem hagy nyugodni: a december 8-9. ünneppel kapcsolatos leírában szerepel ez a mondat: "Nagyszerű lehetőség tehát, hogy bár nem vagyunk teljes egységben keleti testvéreinkkel, mégis teljesen megőrizve katolikus hitünket, az ünnepeinket velük együtt, ugyanazokkal a liturgikus szövegekkel, velük egy időben ünnepelhetjük..." Ebből ugyanis az jön le, hogy az ökumenikus törekvés előrébb való, mint a katolikus egység megőrzése. Véleményem szerint ugyanis a dokumentum szerint MINDKÉT napot meg kellene ünnepelni, hiszen ilyenmódon a december 8-i ünnep - bár a 20. században keletkezett - gyönyörű szövegű énekei és dicséretei egyszerűen elsikkadnak. Nem beszélve arról, hogy - ahogy a dokumentum is említi, máshová kerül a hangsúly, amikor a dogma kifejtéséről van szó, s megint máshová, amikor egy idős, gyermektelen házaspárt késő öregségükre gyermekkel ajándékozza meg Isten.
Persze, lehet, hogy tévedek, s december 8-án is megemlékezik a görög katolikus egyház a Szeplőtelen fogantatás dogmájáról (csak én arról nem tudok, mert latin rítus szerint vettem részt a szentmisén); engemet inkább az zavar, hogy egy ilyen fontos dogma nem "érdemel" ünnepi istentiszteleti rendet, míg december 9-e igen.
Üdvözlettel László
A Szeplőtelen fogantatás dogmájának lényege és tartalma ugyanaz, mint amit a Keleti Egyház is - és, persze, a Katolikus Egyház is hasonlóképpen - már évszázadok óta hisz és ünnepel. Hogy egyikük 8-án, másikuk 9-én ünnepli ugyanazt, szerintem, igazán nem a lényegi dolgok közé tartozik. Szó sincs arról, hogy az ökumenikus törekvés előrébb való volna mint a katolikus hit megőrzése. Nem is szabad e kettőt szembe állítani és nincs is értelme. Mindig a közöset kell keresni és nem az ellentétet keresni vagy kivetíteni. Ha az ökumenizmus szembeállna a katolikus hittel, akkor nem volna szabad azt követni. Természetesen túlzásokba sem szabad esni, mindent a maga rendje és mértéke szerint kell végezni. Továbbra is azt mondom, a keleti katolikusok közül azok, akik december 9-én ünneplik Mária fogantatását, ezzel az ünneplésükkel közösséget alkotnak mind katolikus mind pedig keleti testvéreikkel.
9. Elengedés.. Hogyan bízzuk Istenre a szeretteinket?
Válaszát előre is köszönöm!
Tisztelettel: E.
Az imádság útján. Minél többet imádkozunk értük, annál inkább rögzül bennünk, hogy van, Aki vigyáz rájuk. Ha imádságunkban gyakran odahozzuk szeretteinket az Istennel való beszélgetésbe, akkor egyre inkább átéljük azt, hogy ők is Isten színe előtt vannak. A sok imádság nem arra való, hogy kellő zaklatás után a Jóisten meghallgasson minket, hanem hogy minket járjon át egyre mélyebben ez a megnyugtató tudat, hogy amire én magam úgysem vagyok azt a Mindenható sokkal jobban elrendezi.
