Kedves Lelkiatya!
Huszonéves egyetemista, Isten felé forduló lány vagyok. Istennek hála újra komolyan és felelősséggel teljesen és boldogan gyakorolom a hitemet. (Római katolikus vagyok) Törekszem a sok imádságra, a szentmiséken való fizikai-és lelki jelenlétre, áldozásra. Hatalmas örömöt élek át ebben újra!(Sajnos nem gyakoroltam mindig így,2-3 éven át elég nagy tévúton jártam) De van valami, ami nem hagy nyugodni és szeretném a Lelkiatya tanácsát kérni. Évekkel ezelőtt, bérmálkozásom után úgy éreztem, Isten hív. Éreztem az elhivatottságot, el is tudtam képzelni magam apácaként. Körülbelül egy évig éreztem ezt, teológiai tanulmányokra készültem. Aztán az akkori rajztanárom azt tanácsolta, hogy ne hagyjam annyiban a művészi tehetségemet. Ugyanezt javasolta egy pap is, egy gyönyörű lelkigyakorlat alkalmával. Így történt. Egy nagyon jó egyetem hallgatója lettem, ahol nem csak képzőművészetet hanem pedagógiát is tanulok (tanítani is szeretnék) mindennap hálát adok Istennek ezekért a kegyelmekért, amiket itt megtapasztaltam. Viszont most, pár év elteltével újra érzem azt az érzést, amit annak idején... Ilyenkor vajon mi a teendő? Valahogy úgy érzem,hogy mivel semmi sincs véletlenül, ez sem... Egyébként katolikus kollégiumban lakok, itt van is egy Atya, akivel nagyon jókat és mélyeket tudok beszélgetni - Lelkiatyámnak érzem, bár ez nincs még kimondva mert körülbelül pár hónapja van ez a közvetlen kapcsolatom vele - tehát készülök rá, hogy vele is beszélgessek erről. Amit érzek, csodálatos érzés. Ugyanakkor nehezen tudnám leírni. (Történetemhez hozzátartozik az is, hogy nemrégiben lett egy igazán komoly udvarlóm is...)Nem érdekelne, mit gondolnak a barátaim, tanáraim. Édesanyám annak idején is támogatta, amikor először éreztem Isten hívását. Várom válaszát, szeretettel és imával: H.
Kedves H.!
Először is azt szögezhetjük le, hogy annak idején az akkori rajztanára és az az atya is jó tanácsot adtak, mert jó, hogy elvégezte ezt az egyetemet. A hivatása, azonban újra fölbukkant. Ez most már sokkal nagyobb jelentőségű, mint bérmálkozása idején. Érdemes erre komolyan odafigyelni. Még ebből is lehet sok minden, szép édesanyai és pedagógiai vagy akár művészi hivatás, de lehet még ennél is elkötelezettebb Isten-szolgálat, amely szintén megvalósulhat lelki anyai, pedagógiai vagy akár művészi szolgálatban. Azt javaslom, hogy most, az egyetem elvégzése után szánjon egy kis időt a mélyebb lelki életre. Menjen el lelkigyakorlatra, lehetőleg egy jó szerzetes közösségbe, és kérdezze, faggassa az Urat, mi a szándéka, terve Önnel. Mondja ki bátran: Uram, azt akarom, amit Te. Az idő pedig szép lassan kiérleli, hogy merre kell tovább lépnie, hol találhatja meg az Istentől Önnek szánt hivatást.
Kedves Lelkiatya!
Ön szerint hogyan kehet helyesen kijelölni a határainkat? Olvastam egy erre vonatkozó könyvet,mert lelkibeszélgetésen mondta ezt egy szerzetesnővér meg jártam lelkivezetőhöz lelkibeszélgetésre is,ott is ezt a tanácsot kaptam régebben.Újra előjöttek ezek a problémák, megint elkezdtem ezt gyakorolni.Azt veszem észre ez némelyeknek nem tetszik,különösen nem azoknak az embereknek,akikkel szemben ezt alkalmazom.Akik megpróbáltak különböző üzleteiknek megnyerni,hogy toljam az ő szekerüket, vagy olyan embereknek akik gunyos befelelgetésekkel próbáltak meg kritizálni,beleszólni az életembe. Amióta ezekkel a dolgokkal foglalkozom és alkalmazom őket nagyobb béke van bennem.Lemeteszettem bizonyos kapcsolatokat,amelyekre úgy érzem nincs szükségem.Kevesebb kommunikációt igénylek mostanában.Szivesebben időzök Isten jelenlétében.Változások mennek végbe bennem.Akikkel szorosabban tartom a kapcsolatot az kölcsönösségen alapul,hasonló célok,lekiség köt össze bennünket.Ez jobban ösztönöz a szolgálatra is.Az üres beszédre,mások megszólására,kibeszélésére nem tartok igényt,most azon is munkálkodom,hogy ha a jelenlétemben ilyesmiröl beszélnek megpróbálom leállitani.Ez nem megy könnyen,bátorság is kell hozzá.Példa előttem a plébánosom aki sohasem mond senkiről rosszat,és figyelmeztet is másokat ha jót nem tudnak mondani rosszat se mondjanak a másik emberről. Továbbá kevesebb információt osztok meg magamról,megválogatom kinek mit mondjak,annak is próbálom elejét venni,hogy bizonyos emberekről túl sokat megtudjak,túl mély beszélgetésekbe merüljek velük.Most ezt érzem helyesnek.
Válaszát előre is köszönöm!
Szerintem nekem kellene Öntől tanulnom. Köszönöm, hogy leírta ezeket. Láthatóan az Isten kegyelme vezeti. A határok megtartásáról minden bizonnyal Önnek már nagyobb tapasztalata van, mint nekem. Lényeg, hogy nem mások elvárásai szerint élünk, hanem egyedül az Úrnak szolgálunk, s minden emberi szolgálatunk csakis Őáltala értelmezhető, élhető. Folytassa csak ezt az utat, s még nagyobb dolgokat fog látni.
Elhagytam a jegygyürüm. Mit csináljak?
Nyugodtan mondja meg a párjának, ne titkolja el előle. Lehet, hogy először rosszul fog esni neki (mint Önnek is), talán veszekedés is lesz belőle, mégis sokkal jobb együtt átélni ezt a veszteséget, mint magányosan rejtőzködve. Nyugodtan imádkozzék is érte, hogy meglegyen, s még jobb, ha ketten együtt imádkoznak ezért. Aztán, ha esetleg nem lesz meg, s úgy döntenek, hogy újat vesznek, akkor az is közös cselekvésük lesz. Végső soron ez a szomorú esemény is közelebb hozza Önöket egymáshoz, s akkor már meg is érte, hogy ennek érdekében a gyűrűt elveszítette.
Kedves Lelkiatya.
Párommal 2009-ben ismerkedtem meg , ekkor ő házasságban volt. Kapcsolatuk már régóta nem működött ,boldogtalan volt a házasságuk. Megismerkedésünk után többször találkoztunk.Sajnos ezzel a házasságtörés bűnét vettük a vállunkra. Későbbiekben elvált a férjétől amiben szerepet játszott a kapcsolatunk is. 2013-ban polgári úton összeházasodtunk. Folyamatban van az egyházi házasságának semmissé tétele, mivel szeretnénk templomban is esküt tenni .Sajnáljuk mindketten a dolgot , hogy igy kellett megismerkednünk , de úgy érezzük megtaláltuk egymásban a boldogságot. Tudom meg kellett volna várni a válásukat utána felvenni a kapcsolatot egymással , most már igy tennék de ezen változtatni már nem tudunk. Az egyház nem ad lehetőséget a bűnbánatra, hisz gyónni nem lehet. Hogyan szabadulhatunk meg ettől a nagy tehertől ?Mit tud tanácsolni ha az egyház elutasítja kérelmünket a házasság felbontását illetően?
Köszönöm megtisztelő válaszát:József
Kedves József!
Most nem szükséges előre azon töprengenie, hogy mit fog tenni, ha az Egyházi bíróság nem azt mondja ki, amit Ön remél. Nagy buzgósággal forduljanak az Úrhoz, imádkozzanak minél többet, hiszen igen fontos, sorsfordító lehet ez az esemény. Most ez a feladat. Ezzel a megerősített imádsággal, természetesen ne csak azt kérjék, hogy olyan döntés szülessen, amilyet Önök szeretnének. Ez nem igazi imádság, hanem ima keretébe foglalt követelés. Ha helyesen imádkoznak, buzgón, odaadóan, bizalommal, akkor az sokmindent megváltoztathat, helyesebben, tisztábban fogják látni a helyzetüket, Istentől kapott feladatukat. Hogy mi ez, ezt sem érdemes most találgatni. Lehet, hogy a Mindenható Isten megtalálja a módját annak, hogy Önök továbbra is szerethessék egymást, boldogságban éljenek. Az is lehet, hogy mást szán Önöknek. Ha azt a mást teljesen ki akarják zárni, akkor nem látják meg a csodát, elzárják magukat az Isten csodálatos kegyelmétől. Nem érdemes, tehát most találgatni, kivált nem elméleteket gyártani, hogy mi lesz akkor, ha... Most buzgón imádkozzanak, szeressék egymást, és kérjék a Mindenhatót, hogy Ő vegye kézbe az életüket. Az Egyház nem zár ki senkit a bűnbánatból, erről szó sincs. A helyes bűnbánatra, a helyes istenszeretetre akar nevelni.
Dicsértessék a Jézus Krisztus!Tisztelt Lelkiatya!Egy olyan kérdésem lenne,hogy a községünkben lévő atyát áthelyezik,el kell mennie, ezen még lehetne változtatni például aláírásgyűjtéssel,vagy ezt központilag eldöntik és már nincs mit tenni? Köszönöm szépen a segítséget
A püspök atyák mindig nagy megfontoltsággal, sok imádsággal hozzák meg azt a döntésüket, ha valamely papot át kell helyezni. Lehet, hogy ott, helyben másként látnák jónak, de a püspök mindig magasabbról látja a helyzetet, messzebbre lát, mint a helyben lévők. Ezért nem érdemes felülbírálni, kivált nem tiltakozást szervezni a döntésével szemben. Kimondhatjuk nyugodtan, a Katolikus Egyházban nincs demokrácia, ott szent rend van, hierarchia. Ezt elfogadva tudjuk teljesíteni Isten akaratát és elkerülni azt, hogy minden áron a magunkét akarjuk megvalósítani.
Kedves Lelkiatya!
Problémám van a bűnbánattal. Egyszerűen nem tudom megbánni a bűneimet. Pusztán csak tudom hogy vannak, illetve hogy gyónás szentségéhez kéne járuljak. De egyszerűen nem megy. Tudna nekem ebben segíteni?
Nem a bánat érzésére van szükség, hanem annak értelmi belátására, hogy van, amit vétettem, s azt a helyére kell tennem. Gondolja végig a legutóbbi életszakaszát, és vizsgálja meg, van-e, amit nem jól tett, amit Jézus az Ön helyében másként tett volna. Ha hideg fejjel végiggondolja, minden bizonnyal fog találni ilyeneket a cselekedeti között. Ezek után menjen el az atyához, és mondja el, ezeket és ezeket tettem, bocsánatot kérek ezek miatt az Úrtól. Persze, tegye hozzá, hogy azokért is bocsánatot kérek, amelyek nem jutnak eszembe, vagy nem is tudom, hogy az bűn. Ezzel teszi teljessé a gyónását. Ennyire egyszerű. Azt ajándékként szoktuk megkapni Istentől, hogy mindezt át is érezzük.
Tisztelt Lelkiatya! Kérem ezt ne tegye ki az oldalra!
...
Kérem segítsen akár imával is.
Nagyon súlyos terhet kell viselniük. Ahogyan kérte, imádkozom Önökért ebben a nehéz helyzetben. Az illető személy mindenképpen gyógykezelésre szorul. Ha viszont betegnek kell tekintenünk, akkor nem szabad gyűlölettel, haraggal fordulnunk feléje. Ez jogtalan és szeretetlen dolog, ha a beteg emberre haragszunk, még ha rossz dolgokat is okoz nekünk. Mint ha dühösek lennénk egy emberre, hogy nem fut velünk, csak azért, mert korábban a vonat levágta a lábát. Innen, a betegség felől kell megközelíteni a helyzetet, és nagy irgalommal, megértéssel, végtelen sok türelemmel kell megpróbálni elviselni. Hogy a Jóisten miért engedte meg ezt a helyzetet, azt nem tudjuk, de Ő tudja. Ezért érdemes Ővele keresni a minél mélyebb és szorosabb kapcsolatot, hogy megérthessük az Ő akaratát ebben a helyzetben.
Katolikus unokám teljesen felkészült az elsőáldozásra.A nagyhét alatt -hideg volt-hosszú ideig tartott a szertartás.nem volt igazán felöltözve,biztos rossz benyomást tett rá.Holnap lenne elsőáldozó.Most kicsit ellenáll.Apja felolvas,odaakar ülni mellé,hogy támogassa.De igazán én,mint nagymama akartam,hogy elsőáldozó legyen.Nagyon azon vagyok,hogy inkább elhalasztanám.
Mit tegyek?
Ezen a ponton nem érdemes elhalasztani. Kifejezetten szép, ha most, ebben a helyzetben még az édesapja is a gyermeke mellé áll. Ha ezek után elhalasztaná az elsőáldozását, félő, hogy végképp eltávolítaná attól, vagy legalábbis hosszú időre. Érdemes most mindent bevetni, hogy minden rendben legyen, s már most arra készíteni, hogy később is jöjjön a templomba, készüljön a következő szent gyónásra. Fontosabb az, ami az ünnepélyes első szent áldozás után történik, mint ami előtte. Most már erre készüljenek inkább.
DJK! A szomszédos országok több görögkatolikus püspöke a róm.kat. püspökökhöz hasonlóan lila pileolust viselnek. Mi ennek a magyarázata? A mi püspök atyáink nem hordják (nincs is rá szükség.)
Ezt a római katolikus hatást szépen lassan egyre több helyen levetik a görögkatolikusok. Ennek a megtisztulásnak a folyamata más és más módon, nem egyforma sebességgel történik a különböző egyházakban, egyházmegyékben. Van, ahol már előrébb járnak ebben a folyamatban, van, ahol lassabban haladnak előre. A Szent II. János Pál pápa által kiadott Liturgikus Instrukció kifejezetten arra ad utasítást, hogy tisztítsuk meg egyházunkat a lelkiségünkbe nem illő latin hatásoktól. Ebben a folyamatban csupán apró mozzanat a püspöki pileolus és a gyűrű elhagyása.
Kedves Lelkiatya!
A gyermekem, kikerülve a szülői házból úgy tűnik, szakít majdnem minden értékkel, amit a család eddig próbált átadni neki. Templomba nem jár, a tanulást hanyagolja, fontolgatja, hogy otthagyja az egyetemet, s csak a hobbijának fog élni, melyben pillanatnyilag sikereket ér el. Mivel a kamaszkort átéltük nagyobb ajtócsapkodások nélkül, úgy gondolom, ez a magatartás lehet a leválás természetes folyamata is, de szülőként ezt megélni kifejezetten rémisztő. Szeretném, hogy boldog legyen a gyerekem és a saját útját járja, ugyanakkor féltem is. Nem tudom, mivel segíthetem az imán kívül... Tartok tőle, ha otthagyja az iskolát, soha nem tér vissza, helyette viszont nem tudok tanulni. (Pedig még azt is megtenném, ha lehetne.) Tanácstalan vagyok, mit tegyek. Már az is felmerült bennem, hogy azt tanácsolom neki, vegyen ki passzív félévet, keressen egy állást, űzze azt a hobbit és próbálja ki, milyen a saját lábán, minden anyagi támogatás nélkül megélni. Nem szeretném, ha megromlana a kapcsolat közöttünk, de teljességgel másként látjuk a dolgokat...
Köszönöm, hogy meghallgatott.
egy szülő
Kedves aggódó szülő!
Sajnos, ezt a leválást fájdalmasan éljük át mindannyian, szülők és gyermekek egyaránt. Én úgy ítélem meg, hogy nagyobb szabadságot kellene adnia a gyermekének. S nem csak megkötöttséget kevesebbet adni, hanem támogatást is. Sokszor azzal nehezítjük gyermekeink életét, hogy igyekszünk megkönnyíteni azt. Pedig nem helyesen tesszük. Így megfosztjuk az élet küzdelmeinek szeretetétől. Akkor nem fog megromlani a kapcsolat Önök között, ha hagyja őt a maga szabadságában. Ne féljen, vissza fog térni a gyermeke. Ha netán el és távolodnék, ha abbahagyná most a tanulást, néhány év múlva rájönne, hogy nem érdemes kerülgetni, érdemes inkább végigjárni az iskolát.
Tisztelt Lelkiatya!
Tudom, hogy rossz dolog, de néha úgy érzem, legszívesebben felvágnám az ereimet. Mikor annyira magam alatt vagyok, hibáztatom magam és vergődök magamban. Néha annyira hatalmába kerít ez a kétségbeesés. Tisztában vagyok azzal, hogy nem szabadna, eddig az volt a módszerem, hogy mindig mikor kétségbeestem, sajnáltattam magam, meg mástól vártam hogy sajnáljon és azzal minden jobb lesz, de rájöttem, hogy a belső és külső vívódásaimat csak magamban tudom legyőzni, de ehhez néha úgy érzem, nincs erőm, eluralkodik felettem a kétségbeesés. Az a legnagyobb bajom, hogy én úgy érzem, hogy nekem mindenkit meg kell győznöm az igazamról, mindenkinek meg akarok felelni. Nem tudom, úgy érzem, valami nincs rendben velem, genetikai adottság lenne, hogy ilyen vagyok, túlságosan érzékeny, néha már idegbeteg módjára viselkedem. Próbálok változtatni, remélem, egyszer majd sikerül. Mi az oka annak, hogy ha vitába keveredek a családommal is, folyton azt hangoztatom, hogy gonosz vagyok. Pedig már a családom is mondta, hogy ilyet ne mondjak, de folyton úgy érzem, hogy ezt kell mondanom. Testvétem már mondta azt is, hogy ha gonosznak érzem magam, akkor valószínű, hogy az is vagyok. Tényleg így lenne. Pedig én nem akarok. Úgy érzem, nem tudom helyén kezelni a dolgokat. Néha mérhetetlen kétségbeesés uralkodik el rajtam, sokszor látszólag a semmin. Tisztelettel: H.
Az Ön lelke, személyisége már így is sokat alakult és fog is még. Igen, sikerülni fog a változtatás, ahogyan annak reményét ki is fejezi. Mégpedig azért, mert ezt a jelenséget, sőt ennek folyamatát, alakulását igen jól le tudja írni. Ez azt jelenti, hogy Ön érzékeli a helyzetet, bizonyos elemzésére is képes, ha a megváltoztatására egyelőre nem is. De nem baj, ne legyen türelmetlen. A változásnak, a fejlődésnek ez a záloga, ez az önmagára ismerés, a belső folyamatok bizonyos szintű látása. Ebben kell tovább fejlődnie. A testvére csupán egy megfáradt pillanatában mondhatta, hogy bizony gonosz is, ha már ilyen sokat mondja. Ez tévedés. Az önmagával való elégedetlenség lehet serkentő is, de lehet bénító is. Ha másoknak akar megfelelni, az bénító. Azt ugyanis sohasem lehet teljesíteni. Arról mondjon is le teljesen! Ezért is volt téves az a módszer, hogy elkeseredésében sajnáltatta magát. Ez nem jelent gyógyulást, csak kenegetést. Viszont ha önmagával elégedetlen, azt az Isten színe elé viheti. Isten az, aki teljesen megérti Önt, aki elfogadja így, ahogyan van, de készteti is a fejlődésre. Például az Önmaga elfogadásában való fejlődésre.
Egyszerű tanácsom, hogy mostantól sohase mondja azt, hogy: gonosz vagyok. Ez nem igaz, akkor meg miért is mondaná. Egyszerűen csak esendő és bűnös, mint a többi ember. Senki másnak nem kell megfelelnie, egyedül a Jóistennek. Ő pedig mindenki másnál megértőbb. Nincs tehát miért aggódnia.
Kernem szepen elmagyarazni a szentlelek het jelentesebol a harmadikat ami a JOTANACS!
Koszonom!
Az ember számára olykor nagyon bonyolultnak látszanak mindennapi feladatai, kapcsolatai, általában az életben való eligazodása, s az azzal járó bizonytalanság, tépelődés és határozatlanság. A jó tanács adománya, ajándéka révén a Szentlélek talán épp erre a sóhajtásunkra akar választ adni: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? (Apcsel 9,6.) Ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk, hogy Izajás szavai szerint jó tanács lelke (11,1-2.) csak egy van, a Szentlélek, akit az Atya Jézus Krisztus által áraszt ki ránk (Jn 12,41). Élni kell tehát azzal a lehetőséggel, hogy segítségül hívjuk a jó tanács Lelkét, s Krisztus tanításával összhangban, átgondoltan, az Evangéliummal és a felebaráti szeretettel szembesített lelkiismeretünkkel követve Őt adunk tanácsot másoknak, különösen az élet fontos kérdéseiben. Ezekben elsősorban Isten Tízparancsolata és az Evangélium követelménye az útmutató, Krisztus Egyháza értelmezésének segítségével. A tanácsadás felelőssége igen nagy lehet, sőt, olykor elkerülhetetlen, hiszen rossz tanács bűnrészessé teheti az embert, amit mindenképp el kell kerülni, míg a jó tanáccsal Isten Országának építőivé válhatunk.
Dicsőség Jézus Krisztusnak!
Azt szeretném megkérdezni, hogy mikor lesz Jézus ima Db-ben?
A másik kérdésem, hogy szabad-e csotkit vásárolni vagy az az "igazi", ha kapja valaki?
Nagyon köszönöm a válaszát. B.
Legközelebb június 22-én a vecsernye után a főszékesegyházban.
Kedves Lelkiatya!
A gyónási titok a gyónót is kötelezi vagy csak a gyóntatót?
Köszönöm
A gyónási titok csak a gyóntatót kötelezi, a gyónót nem.
Tisztelt Lelkiatya!
Igyekszem röviden felvázolni hittel kapcsolatos problémámat, bár egy több, mint 15 éve húzódó dilemmáról van szó.
Református családból származom ugyan, de nem kaptam vallásos nevelést. Kb. 17-18 éves koromban kezdett először foglalkoztatni a hit, vallás, egyház kérdése. Hagyománytisztelete és a számomra oly lenyűgöző bizánci művészet miatt kíváncsiságból néha vasárnaponta elkezdtem egy görögkatolikus templomba járni. A liturgia nagyon megragadott, de vallásos életem ennél tovább nem növekedett. Később megismerkedtem egy kis orthodox közösséggel, és hamarosan úgy éreztem, hogy "megérkeztem", részesévé szeretnék válni az orthodox egyháznak. Terveztem, hogy áttérek, ám valamiért mindig hullámzó volt az elhatározásom: bizonyos ideig rendszeresen jártam templomba, igyekeztem a hitéletben is részt venni, hitoktatásra is jártam de egy idő után mindig "elvallástalanodás" következett, kiüresedettnek éreztem az egészet. Több budapesti orthodox közösségben is jártam, beszéltem papokkal a szándékaimról, viszont sajnos sehonnan nem kaptam meg a figyelmet és támogatást, amitől azt éreztem volna, hogy fontos vagyok a közösségük számára, mint lehetséges új tag. Fokozatosan lankadt bennem a lelkesedés, úgy éreztem, hogy az én hitem még csak mustármagnyi méretű sincs, egyszerűen nem vagyok elég az egyház elvárásaihoz, már a liturgia sem tud megérinteni. Jelenleg passzív, sőt elutasító érzések kavarognak bennem már jó ideje az egyház felé, ám valamiért mégis úgy érzem legbelül, hogy valami olyantól toltam/tolom el magam, amire nagyon is nagy szükségem lenne. Mit tehetek, hogy visszataláljak? Érdemes-e egyáltalán még ezzel foglalkoznom, vagy fogadjam el, hogy bennem egyszerűen nincs meg az, ami kell? Időnként szégyellem magam azért, mert kiábrádultam és negatívan gondolok a hitre, egyházra, Istenre. Isten létét továbbra sem utasítom el, csak valamiért az egyház által meghatározott istenképpel nem tudok azonosulni. Néha-néha arra kértem Istent, hogy bárcsak adná meg a hit ajándékát, semmi mást.
Nagyon megköszönném, ha leírná véleményét, meglátását erről a hitválságról.
Üdvözlettel: Péter
Kedves Péter!
Kérem, bocsásson meg, hogy megvárakoztattam a válasszal. A következőképpen látom az Ön helyzetét. Megkapta az Isten ajándékát a hithez, legalábbis annak első lépéseihez. El is indult ezen az úton, nagyon helyesen. Követte azt a belső indíttatást, amely Istentől származik. Lehet, hogy az Ön buzgóságában, kitartásában is vegyült némi renyheség, de jobban inkább nekünk, papoknak a hibájának tartom, hogy, bár elindult az úton, mégis megrekedt. Talán, ha olyan pappal találkozik, aki készséggel válaszol a kérdéseire, figyelemmel fordul az igényei felé, akkor az Istentől elültetett kis mag már régen szárba szökkenhetett volna. Most Önnek is azt javaslom, mint néhány más, hasonló dolgok iránt érdeklődő kérdezőnek. Keresse föl István atyát, aki minden bizonnyal nagy segítségére lesz majd. Akiket hozzá irányítottam, mind hálásak voltak ezért a tanácsért. A telefonszáma: 30 7580715
