Kedves Lelkiatya!
Az lenne a kérdésem, hogy lehet-e valakit olyan névre megkeresztelni, akiből nem volt korábban szent? (pl.: Hunor)
Kereszteléskor mindig keresztény nevet kell választani, mert ez egyben annak a szentnek a védőszentté választása is, aki ugyanazt a nevet viseli. Tehát mindenképpen kell, hogy egy már korábban élő szent nevét válasszuk. E mellett, természetesen lehet más nevet is hozzátenni, esetleg állandósulva mindig azt a nevet használni (pl. Hunor), de kell, hogy mellette ott legyen a keresztény név is.
Kedves Lelkiatya!
Én egy 18 éves homoszexuális fiú vagyok. Azt szeretném Öntől megkérdezni, hogy a görögkatolikus vallás mit gondol a homoszexuális, illetve biszexuális emberekről? Homoszexuálisként én is felvehetném a görögkatolikus vallást?
A válaszát előre is köszönöm!
Üdvözlettel: Dániel
Kedves Dániel!
Természetesen bárki fölveheti a keresztséget függetlenül attól, hogy milyen szexuális hajlama van. Ez a dolog nem befolyásolja, legalábbis nem gátolja az Isten felé vezető utat. Viszont fontos szempont, hogy csak akkor veheti föl valaki a keresztséget, ha legjobb tudása és odaadása révén törekszik annak megfelelően élni.
A szexualitás Isten ajándéka arra, hogy egy férfi és egy nő családot alapítson, és kettejük szerelme által részesei legyenek a teremtésnek. A házasságon kívüli, attól elkülönített szexualitás azonban bűn, amely nem csak az Istennel, de az emberekkel való kapcsolatot is megrontja. Ez a heteroszexuális kapcsolatokra éppen úgy érvényes, mint a homoszexuálisra. Az a különbség, hogy a heteroszexuális érzékiség helyes megélése szép előkészület lehet az Isten akarta házas és családi életre, míg a homoszexuális érzékiség bármilyen formája el van zárva ettől. Éppen ezért, aki ilyet érez magában, annak még nagyobb küzdelmeket kell vívnia, hogy ez a hajlam ne erősödjék benne, hanem annak megfelelő és helyes kezelésével egyre inkább háttérbe szoruljon és átalakuljon egészséges heteroszexuális érzületté. Tudom, hogy ez nem kis szellemi, lelki munka, de mindenképpen megéri, ha az ilyen hajlamú ember szeretne boldog, Isten akarata szerinti életet élni.
Amit itt elmondtam, az éppen úgy érvényes a római, mint a görögkatolikus vallási életre.
Kedves Lelkiatya!
Nem tudok feloldani magamban egy helyzetet. Én (27) szeptembertől Pestre fogok költözni, ahova majd később (néhány hónap múlva) a barátnőm (24) is követni fog, mihelyt megszerezte a diplomáját. Erről beszélgetve nagyanyámmal, azt hozta szóba, hogy akkor előtte esküvő is lesz, ugye? Erre azt mondtam, hogy az még odébb van egy kicsit, mire azt mondta nekem, \"kisfiam, azt hittem, hogy keresztény fiú vagy, de úgy látom, hogy nem\". Ez nagyon megviselt, ugyanis úgy éltem meg, hogy ítélkezik felettünk. (Az, hogy egy helyen fogunk lakni, még egyáltalán nem biztos, csak felmerült, hogy jó lenne, ha közös albérletben laknánk.)
Számomra sok nehézséget jelent a VI. parancsolat megtartása, tudatában vagyok annak, hogy helytelen az, ha házasság előtt nemi életet él egy pár, de egyszerűen képtelenek vagyunk megállni... de ennek ellenére szeretem az Urat és hiszem, hogy Ő irgalmas hozzánk. (Ezt is olykor vakmerő bizalomnak érzem, ami miatt bűntudatom is van.) A lelkiatya is úgy gondolja, hogy nem vagyok keresztény, mert nem tudok ellenállni a testi kísértéseknek? Az újraházasodottak házasságtörésben élnek, mégsem kérdőjelezzük meg (nem is szabad megkérdőjelezni) kereszténységüket.
Olyan rosszul érzem most magam.
Válaszát köszönöm!
Bevallom, olykor magam is beleesek ebbe a hibába, hogy megkérdőjelezem a kereszténységét annak, aki annak tanítását tudatosan megtagadja. Ez, persze, túlzás, mégis van benne valami elemi erejű igazság. Természetesen számtalan bűnt követünk el, mert rosszra hajlik a természetünk. De ezek ellen küzdeni kell, különben milyen alapon tartom magamat Krisztushoz tartozónak? (Ezt jelenti a keresztény szó.) Azt mondom: szeretem az Urat, ugyanakkor visszaélek a szeretetével, hisz tudatosan megszegem a tanítását. Hadd mondjak egy példát. Egy házas ember szereti a feleléségét, de olykor mégis megcsalja, hisz tudja, a felesége is szereti őt, és úgyis megbocsát. Ez elég szörnyű, nem? Ennek mintájára mondom, hogy sohasem cselekedhetünk azzal a hátsó gondolattal, hogy Isten úgyis megbocsát. Ez az Feléje való szeretetünk megcsúfolása lenne.
A nagymama is arra gondolt, hogy mennyire helytelen házasság előtt összeköltözni, és ennek súlyát akarta érzékeltetni ezzel az erős mondattal.
A tanácsom a következő. Semmiképpen se költözzenek egy albérletbe, még ha olcsóbb is lenne. (Sokszor ez az önbecsapó érv is szerepet szokott játszani.) Ha egyébként is nehezen tartják meg a VI. parancsolatot, akkor rendezzenek mindent úgy, hogy a körülmények ne késztessék Önöket ennek megszegésére. Pl. sose aludjanak együtt, ne töltsék együtt az éjszakát, az együttléteiket töltsék meg más, színes tartalommal, sokat sétáljanak, túrázzanak együtt. Ha beszélgetnek, ketten vannak együtt, kerüljék azt, hogy a testi közelségben sok időt töltenek el. Ha erre közösen törekednek, akkor ennek nagyon szép eredménye lesz. Nem csak az, hogy kevesebb késztetés lesz az érzékiség bűnére, de meglátják, a kapcsolatuk is sokkal szebben fog alakulni, egymás megismerésével sokkal mélyebbre jutnak. Ennek elmaradása is sokszor okozója a házasságok tönkremenetelének. Azzal, hogy nem tartják meg a tisztaságot, mintegy aláássák a későbbi házasságuk egységét, békéjét, harmóniáját. A bűn ugyanis minden esetben következményekkel jár. Vigyázzanak magukra, a házasságuk reményére, a reménybeli jövevények családi boldogságára. Ezekért mindenképpen érdemes meghozni azt az áldozatot, hogy tisztán készülnek a házasságra.
Tisztelt Lelkiatya!
Anyukám megbolondult, barátja van mikor itt van a csodás édesapám neki. Nem ad neki ételt a pénzét pedig elszedi. Folyton azzal a házas férfival van. Mit tegyek hogy ujra egy normális család legyünk?:
Istenem, ezek szörnyűséges dolgok, hogy élhetnénk szép és boldog életet, és pillanatnyi örömök, eltévelyedések miatt pokollá válik az életünk, és másokét is azzá tesszük! Mi egyebet tanácsolhatok Önnek, mint azt, hogy imádkozzék nagy hittel a változásért, Édesanyja gyógyulásáért, fölébredéséért? Addig is próbálja elviselni őt türelemmel, megértéssel, bármilyen szörnyűségeket művel is. Isten is így viselkedik velünk szemben, s ez a mi lehetőségünk és reményünk, hogy kisebb vagy nagyobb eltévelyedéseinkben nem veszünk el végleg. Higgyen abban, hogy ez változni fog, imádkozzék is érte erősen, ugyanakkor gyakorolja a szeretetet a szülei felé, függetlenül attól, hogy megérdemlik-e vagy sem.
Kedves Lelkiatya!
És egy lelki vezetés alkalmával milyen témák szoktak előkerülni?
Elsősorban a lelkiélettel kapcsolatos dolgokat kell előtárni a lelkiatyának. Természetesen közvetve minden ide tartozhat, mert az élet minden egyes mozzanata egyben része a lelkiéletünknek is. Ha lehetséges, érdemes szentgyónás keretébe helyezni a lelki atyával való beszélgetést, hogy az ember alapvető bűnbánattal közelítsen a saját személyisége és élete gondjai felé. De kérhetünk tanácsot egyes döntéseink előtt is, sőt, olykor az is segítség, hogy ha az ember kiöntheti a lelkét, elmondhatja panaszait a lelkiatyának. Bár ezzel nem szabad visszaélni. Amit megoszthatok a barátaimmal, azzal nem érdemes terhelni a lelkiatyát. Azokkal érdemes hozzá fordulni, amit talán senki másnak nem mondanék el. Egy szó mint száz, a lelkiatyával mindent meg lehet beszélni, mégis jó, ha csak a legszükségesebbekre szorítkozunk, egyrészt a lelkiatya kímélése miatt, másrészt, hogy mi is törekedjünk legalább ilyenkor a lényeglátásra, az igazán fontos dolgokra való összpontosításra.
Kedves Lelkiatya!
Római katolikusok vagyunk.Lehet-e görög pap a lelki vezetőm? A kisfiam lehet-e görög rítus szerint elsőáldozó? Görögkatolikus óvodába járt és iskolába is oda fog menni? Görögkatolikus hittanra írattuk be. Jól tettük-e?
Azt hiszem, Önnek, vagy legalábbis hasonló kérdést föltevőnek válaszoltam már a minap. Rítust váltani nem érdemes, de egymás lelki gazdagságát fölfedezni nem csak, hogy szabad, hanem üdvös is. A lelkivezető sem kötődik a rítushoz. A fiúcska járhat ahhoz az atyához, aki szeret, de oda kell figyelni arra, hogy a saját rítusát is ismerje, szeresse meg.
Dicsőség Jézus Krisztusnak!
Kedves Lelkiatya mi a véleménye arról, hogy Ferenc pápát lemondásra szól?tották fel? Közösségi oldalon olvastam erről cikket!
Köszönöm szépen válaszát!
Érdemes inkább elfogadni az egyházi elöljárót, mint irányítgatni. Az első olykor nehéz, sok alázat kell hozzá, de engedelmességet szül, amely közelebb emelhet Istenhez. Az utóbbit a saját elképzelés vezeti, aminek, persze, lehet nagy szerepe is az életben, de ha ezzel mások fölé akarunk kerekedni - aki egyébként az isteni rend szerint is fölöttünk van - akkor abból aligha származik lelki előrehaladás. Jobb, tehát nem tanácsot adni a pápának csak akkor, ha történetesen kéri azt valakitől.
Kedves Lelkiatya?
Arról szeretnék érdeklődni, hogy hogyan zajlik általában a lelki vezetés?
Legtöbbször gyónás keretében tárja föl az ember a lelki atyjának a gondjait. De azért ez nem föltétlen így van, hiszen lehet lelkivezető nem fölszentelt pap illetve nő is. Mégis jobb, ha az ember a saját gyarlóságait viszi a lelkiatya(anya) elé, nem pedig csak a sirámait. Mert, ha bűnbánat alapmagatartásával keresi meg az atyát, akkor nagyobb az esélye, hogy megvan benne a nyitottság arra, hogy a lelki tanácsokat is fogékonyan fogadja. Akár gyónásban, akár azon kívül, a beszélgetés során a lelkia. elmondja meglátásait. Sokszor nem is tanácsot ad, inkább kérdez, rávezeti az embert a saját fölismeréseire. A lelkia.val való kapcsolattartás segít a tisztánlátásban, az önismeretben, s ezek által tud segíteni a döntésekben. Fontos a rendszeres kapcsolattartás vele, s nem csak az alkalmankénti. Persze, ez a rendszeresség egészen különböző is lehet. Van, akinél hetente, van, akinél havonta, s van, akinél ennél jóval ritkábban nyílik lehetőség a találkozásra, mindenesetre akkor is lehetőleg legyen rendszeres. Így védhető ki, hogy ne csak akkor keresse föl a lelkia.t, amikor valami gondja, baja van, hanem tudatosan építse a lelkét a lelki kísérőjével együttműködve.
Kedves Lelkiatya!
Felháboritónak tartom,amikor bizonyos emberek csak annyiba veszik a másikat,hogy a gondjaikról panaszkodjanak,ha kell valami akkor feltudják emelni a telefont. Egy \"barátnőmről\" van szó.Állandóan dől belőle a szó, a másikat jóformán szóhoz sem engedi jutni,lesorolja amit ő gondol,ami benne van a másikat még csak meg se kérdezi hogy van, mi van vele.Más embereknek is vannak gondjai.Amikor az ő dolgairól,programjairól van szó simán leszerel másokat.Mindig önmagát helyezi előtérbe.Belefáradtam ebbe,az egészbe.Elgondolkodtam,hogy mi valójában sose voltunk barátok.Már nem tartom őt annak.Különösebben nem is érdekel ez a kapcsolat,csak egy felszines szinten.Dühit,hogy a napokban is felhivott lesorolni a gondjait.Leszivta az energiámat.Azelőtt is mindig ezt tette.Több mint egy éve különösebben nem jelentkezett.Ignorálta a hivásaimat,üzneteimet sablonosan válaszolt,nem érdekelte amiket irok.Abban az időben jó bartáságba került az informatika tanfolyam okatónőjével,ahova mind ketten jártunk.Akkor őt hivogatta,járkált hozzá tanácsért amikor baja volt.Az oktatónő aki távolabbi rokonom mondta,hogy szeretne már kimaradni ennek a lánynak az életéből,ügyeiből.Szeretne pontot tenni a végére.Ami érthető is.Őt egy ideje nem tudja elérni telefonon,számitógépen se.Azóta hivogatja a másik barátnőmet meg engem is.Előzőleg tőle is mint tőlem is eltávolodott.Azt is mindenki tudta a környezetünkben hogy van udvarlója,már a kezét is megkérték és ezt se mondta el a kis társaságunknak,mikor nagy ritkán együtt találkoztunk.Néhány hónappal az esküvő előtt hallottuk tőle személyesen amikor másoktól már tudomást szereztünk róla.Őszintén szólva nem szeretném ha megint rászokna a telefonálgatásokra.Sokszor nem is jelenetkezem neki vagy megkérem hogy irjon,mert bennem vannak a régi dolgok,meg tudom előre nem fogom jól érezni magam a beszélgetések után.Sok mindenben változtam is,ilyen kapcsolatokat nem szeretnék fenntartani vannak emberek akik másként élik meg a barátságot,velük szivesebben vagyok,több bennünk a közös,hasonló célok is motiválnak bennünket.Ön mit tanácsolan mi lenne a jó megoldás?
Megbeszélni nem lehet vele,annak nagy sértődés lenne a vége,volt rá példa néhány éve,amikor szóvá tettem.Azután beszéltünk erről,akkor nekem is egy olyan problémám volt ami miatt hosszu hetekig nem aludtam,azt próbáltam neki elmondani,de ő csak a sajátját hajtogatta.Utána is minden ment a régiben...Úgy gondoltam a jövőben nem válaszolok a telefonhivásaira,csak társaságban találkoznék vele.Ez a kapcsolat részemről egy elhidegült kapcsolat.Az egyik ujévi fogadalmam az volt,hogy nemet mondok azokra a kapcsolatokra amelyek csak állóvizek az életemben.Ez tul radikális megoldás lenne?Az emberek akik állandóan mások éltető nedvét veszik el és cserébe sose nyujtanak semmit,olyanok mint a cement magukba szivják a nedvességet és megkeményednek.Ezt egy lelkigyakorlaton hallottam, és mélyen belegondolva van benne igazság.
Válaszát előre is köszönöm!
E.
Kedves E.!
Egyrészről természetes az a védekezés, amellyel szeretné magát távol tartani ettől a személytől. Ahogy mondja, leszívja az energiáit. Én leginkább azt tanácsolom, hogy ezt próbálja meg elkerülni, de azért ne legyen szívtelen sem vele. Az kimondható, hogy Önök már nem barátok. Hogy neki is milyen fogalmai voltak erről, nem világos, de láthatóan Ön sem azt gondolja már a barátságról, mint régebben. Most már igénye van komolyabb, mélyebb emberi kapcsolatokra. Ha kimondja magában, hogy ez a lány nem a barátom, ettől ez még nem jogosítja föl arra, hogy szívtelen legyen vele. Szerintem nyugodtan tisztázhatják, akár levélben, akár személyes megbeszélés útján, hogy változott a kapcsolatuk, de azért Ön ne azzal zárja le, hogy többé látni, hallani sem akarlak. Vannak személyek, akiknek nagyon fontos ez a felszínesebb kapcsolat is, hamar kiöntsék a szívüket valakinek. Tudom, hogy ezt nem könnyű hallgatni, elviselni, de amennyire lehetséges, természetesen a józan keretek között, mégis engedni kell. Ha tisztázza vele, hogy ez már nem barátság, könnyen lehet, hogy ő nem érti meg, s újra látványos sértődöttség lesz rajta úrrá, de ha ez elkerülhetetlen, nincs mit tenni. Nem kizárt, hogy később mégis keresni fogja Önt, mert szüksége van ezekre a kibeszélésekre. Azt javaslom, tehát, hogy ne zárkózzék el teljesen, de nyugodtan tisztázza vele, hogy ez már nem barátság. Ha megpróbálja szeretettel kezelni ezt a kapcsolatot, akkor nagyon sokat fog ebből tanulni. Ezt kár volna kihagyni.
Kedves Lelkiatya!
Abban szeretném kérni a tanácsát, hogy római katolikusként járhatok-e rendszeresen görögkatolikus misékre, a római helyett? Lehet-e lelkivezetőm és a gyóntatóm görög pap?
A másik kérdés: a kisfiunk görögkatolikus óvodába járt és görögkatolikus iskolába is fog menni.Jól tettem-e, hogy görögkatolikus hittanra írattam? Óvodában a görög liturgiákon vettek részt, ezt szokta meg és ragaszkodik is a lelki vezetőjükhöz, aki az iskola lelkésze is és ő fogja tartani a hittanórákat. Elsőáldozó lehet-e görög rítus szerint? 4 éves koráig rendszeresen jártunk a római misékre, de évek óta nem megyünk templomba sehová, csak nagyon ritkán.Előtte szinte minden vasárnap ott voltunk a miséken, nem csak testben, de lélekben is. Néhány éve nagyon nehéz időszakon mentünk keresztül, s eltávolodtunk Istentől, pedig tudom, hogy ő nem hagyott el minket, vár ránk, s nekünk kell megtenni a felé vezető lépéseket. A plébánián, amelyikhez tartoztunk, szervesen és aktívan részt vettünk a közösség életében (rendszeres segítés az ünnepeken, én a szentségek felvételére készülő felnőttek felkészítésében is részt vettem az atya segítőjeként) s mikor súlyosan megbetegedtem, nem segítettek a hitben való megerősödésben, nem kerestek, hogy mi az oka annak, miért nem vagyunk már ott a miséken. Részben (tudom, hogy ez emberi gyarlóság) ezért is nem járunk már oda, viszont máshol meg nem leljük meg a helyünket, ami segítene a lelki békénk és nyugalmunk megtalálásában. Tudom, hogy nem a papon és az egyházközségen kellene, hogy múljon a vallásom gyakorlása, de azért ez mégis csak segítség lenne,különösen most.
Lehet, hogy a kisfiunk, ez a csöpp, ártatlan lélek erősít meg minket a hitünkben és annak gyakorlásában!?
Igen, e csöpp legényke által az Úr Isten új lehetőséget adhat Önöknek a hitben való megerősödésre. Ez nem ritkán megtörténik a Jóistentől eltávolodott szülőknél. Mindenképp adjanak hálát ezért, és most már rendszeresen járjanak el a templomba. Az előfordul, hogy az ember a másik rítusban találja meg inkább a lelki nyugalmát, feltöltődését. Ezért is nem haszontalan ismernünk egymás rítusát, és el is mehetünk más szertartású liturgiákra. Ugyanakkor a saját közösségünket nem jó elhagyni. Ha sebeket kapott a korábbi helyen, akkor gyógyul meg igazán a lelke, ha ott is sikerül kiengesztelődni. Azt el tudom képzelni, hogy egy ideig más templomba jár, hogy lelkileg fölerősödjék, de egy ponton ezt a kiengesztelődést is meg kell tenni. Járhatnak, tehát görög liturgiákra, de ne hanyagolják el a saját közösségükkel való kapcsolattartást sem.
Kedves Lelkiatya!
Egy ... felelős keresztény ember megengedhet magának olyat, hogy a hinduizmussal és a buddhizmussal foglalkozzon és azok tanait adja tovább? Hogyan lehet katolikus szemmel ezeket a filozófiai irányzatokat elfogadni, velük azonosulni? Veszélyes vagy megengedett katolikusként a keleti tanok felé érdeklődéssel lenni?
Köszönettel a válaszért:
K.
Kedves K.!
Mint látja, kicsit megváltoztattam a föltett kérdés szövegét, hogy a személyeskedést elkerüljem. Ugyanis a kérdése jogos, de jobb, ha ezen a fórumon csak általánosságban beszélünk róla. A hinduizmussal, buddhizmussal foglalkozni nem bűn. Annak nagyon sok értéke van, s aki abban elmélyült ismereteket szerzett, nyugodtan tovább is adhatja. Fontos azonban az, hogy aki ezekkel foglalkozik, az hitében erős legyen, ne tudják megzavarni a hitünkhöz közel álló, mégis attól lényegi pontokon eltérő tanítási elemek. Átadáskor is erre kell ügyelni, hogy azzal nehogy megzavarjon más keresztény hívő embert a hitében. Felelős keresztény emberként tehát erre valóban nagyon oda kell figyelni.
Kedves Atya ! Sokat rágódom azon, hogy némelyik szörnyűséges migránst is kell- e szeretnünk. Tudom, nem a bűnét, de őt magát igen. Hogyan lehet ez lehetséges? Hogyan válasszuk el ? -bűn és az ember maga - Az is gyötör, hogy szabad akaratunk lévén- Az Úr hagyja ezt a sok rémséget, szenvedést. Ilyenkor nem tudom irgalmasnak tekinteni és ezért rossz a lelkiismeretem.Tudom velünk szenved Jézus, stb.na de mégis.Meg is szoktam haragudni rájuk rossz lelkiismerettel, nyilván butaságomból. Mit gondoljak, hogy megnyugodjak, hgoy helyes ezt kezelni ? Tudom ez állandó kérdése sok-sok embernek, de a választ mégsem találom.
Azt javaslom, imádkozzunk moszlim embertársaink megtéréséért. Aligha lehet ennél nagyszerűbb megoldás. Senki ne gondolja, hogy az én imám csak csepp a tengerben, semmit nem ér. Ha így gondolkodnánk, akkor sohasem kezdenénk el az imát. Azt sem mondom, hogy rendezzünk imahadjáratot, de az a személy, aki meghallja ezt a fölhívó szót, aki tenni akar a világért, Magyar Hazánkért, az ne legyen rest elővenni a csotkiját, rózsafüzérét, imakönyvét - ki hogy szeret imádkozni - és ostromolja imájával az Eget, mert erre szólított föl bennünket a mi Urunk.
Szeretni a vérengző kereszténygyilkosokat? Ez valóban képtelenségnek tűnik. Márpedig Jézus ezt kéri tőlünk, s Ő maga is ezt tette gyűlölőivel szemben. Imádkozott értük. Ennyit mi is megtehetünk.
Kedves Lelkiatya!
Dicsőség Jézus Krisztusnak!
A legutolsó írás esetén én más módon értelmeztem a kérdező szavait. Lehet tévedek, de mehosztanám gondolataimat.
Szerintem ez a pár még nem él házasságban egyházilag, esetleg bűnös viszonyban együtt élnek. Ebben az esetben viszont ez a férfi egyáltalán nincs tisztában a házasság lényegével. Fel sem merül benne, hogy az nem az ő önző vágyairól szól, meg sem kérdezi magától, hogy ő akarja-e, tudja-e boldoggá tenni ezt a nőt, akit évek óta becsap.
Valóban nagyon fontos az őszinteség, ha a házasságkötés előtt állnak, feltétele is szerintem ebben az esetbenaz éérvényes házasságkötésnek. A gyermekek felelős vállalása önzetlenséget kíván, látszólag a kérdező nincs ezzel tisztában. Javasolnám számára ezek újbóli végiggondolását. Isten segítse ebben. Tisztelettel: Pacsirta
Kedves Pacsirta!
Közzéteszem a gondolatait, hisz lehet, hogy Önnek van igaza.
Kedves Lelkiatya!
Annyira napirenden van a migráns téma és én annyira tanácstalan vagyok ebben. Egyik felem azt mondja, hogy ne nézzek minden muszlimra egyformán és Ferenc pápa is pozitívan beszél velük kapcsolatban. A másik felem pedig kifejezetten félti hazáját és a keresztény testvéreimet, különösen a párizsi és nizzai és még sok más hasonló terrorcselekmények után... Annyira más kultúra! Ami végképp elszomorított, az ez a cikk, amit tegnapelőtt olvastam: http://777blog.hu/hirek/kereszteny-tusz-csaladja-targyal-az-iszlam-allammal/ A keresztény túsz családja három közül választhat: vagy azonnal áttérnek muszlim vallásra, vagy sürgősen kifizetnek 5,7 millió forintnak megfelelő váltságdíjat, vagy kivégzik a keresztény túszt... Mivel nagyon empatikus ember vagyok, teljesen átérzem ezt a szituációt és egyértelmű mit választanék: sosem térnék át más vallásra, nagyon szeretem katolikus vallásomat és nem lehetek elég hálás Istennek! Ha pedig ugye nem sikerülne összeszedni a váltságdíjat, kivégeznének... Mi a véleménye a Lelkiatyának? Mi a helyes katolikus hozzáállás a migráns problémával kapcsolatban? Várom válaszát, szeretettel és imával: L.
Joggal félthetjük hazánkat, kivált üldözött keresztény testvéreinket, akiknek iszonyú szenvedést kell kiállniuk. A gyűlölet azonban sohasem lehet a mi válaszunk. Az ellenség, a sátán éppen ezt akarja elérni, hogy a gyűlöletre mi is gyűlölettel válaszoljunk. Ezért beszél Ferenc pápa mindig a szeretet kötelességéről, még ha lehetetlennek tűnik is. Hála Istennek, nekünk, Magyarországon élő keresztények egyéneknek egyelőre nem feladatunk a menekültek befogadása. Mégis, nem távolíthatjuk el magunktól a problémát. Egyelőre az a dolgunk ezen a téren, hogy cigány testvéreinket szeressük, fogadjuk be, segítsük, még ha nehéz is. Hiszen ők itt vannak a közvetlen közelünkben, s ha velük nem bánunk krisztusi módon, akkor hiába fogadkoznánk, hogy a migránsokat nagy szeretettel befogadjuk és integráljuk. Akik viszont olyan helyzetben vannak, hogy akár nemzetközi porondon is tehetnek valamit az ügyért, azoknak ez fontos kötelességük. Úgy tudom, a Magyar Állam egy kórházat épít Szíriában. Ebben, nyilván magyar emberek is részt vesznek. Ha egyebet pedig nem tudunk tenni, akkor imádkozzunk nagy hittel szenvedő testvéreinkért, akár lemondásokat, böjtöket is vállalva értük.
Tisztelt Lelkiatya!
Az lenne a kérdésem, mit kíván a keresztényi kötelességünk az október másodikai népszavazást illetően? Igennel vagy nemmel kell válaszolnunk a referendumban feltett kérdésre? Van erre vonatkozólag hivatalos tanítás?
Válaszát köszönöm!
Személyes véleményem, hogy az ilyen népszavazásokra általában el kell mennünk. Furcsa ez a világ, hogy ilyen módon kell hallatnunk a hangunkat, de ha ez az eszköz adatik meg, akkor lelkiismeretünk azt diktálja, hogy használjuk. (Ha csak nem valami nyilvánvaló provokációra akarnak rávenni a szavazással.) Hogy mit szavazzunk, azt pedig körültekintően át kell gondolnunk. Nem hiszem, hogy lehet, szabad - legalábbis ilyen fórumon - befolyást gyakorolni az egyes szavazókra. Arra igen, hogy felelősen vegyünk részt a szavazáson, gondoljuk át jól, hogy a személyes véleményalkotásunknak milyen következményei lehetnek. Azt azonban keresztény emberként hozzá kell tennünk, hogy ha védeni is akarjuk az országunkat az idegen megszállóktól, az a személyes kötelességünk mindig megmarad, hogy a rászorulókat segítenünk kell, adott esetben akár még a saját kárunkra is. Ugyanakkor az ország vezetőinek pedig az a kötelességük, hogy védjék hazánkat, az itt élő embereket, népünk hitét és kultúráját.
