Kedves Mátyás! Első és legfontosabb tanácsom, hogy legyen olyan lelkivezetője, akivel meg tudja beszélni a tapasztalatait. Ez az imamód nagyon értékes, nagyon erős, de a lelki atyák mindig figyelmeztetnek, hogy nem szabad egyedül elindulni ezen az úton. Még az sem szükséges, hogy, akit megkér a lelkivezetésre, az jártas legyen ebben az imádságban, csak legyen egy külső ember, aki maga is hívő, imádkozó, istenfélő, akivel a tapasztalatait megoszthatja. Ezek után merem csak mondani, hogy tartson ki. Ha az ember előre halad az imádságban, akkor igen erős ellenérvek jelennek meg, hogy miért is ne folytassa. Vagy a test feszeng és követeli, hogy valami mást kelljen neki csinálnia, vagy az értelem okoskodik, hogy ennél hasznosabb időtöltést is választhatna. De mindezen érveknél fontosabb az a vonzás, amely viszont az Úrtól jön, aki maga is kedvét leli az imádkozó emberben. Ő azonban nem követel, nem erőszakoskodik, csak csöndesen hív. A belső szobába zárkózás erre is vonatkozik, hogy az ember a szívébe visszavonul, mert oda már nem hatnak el a külső tényezők, s ott fölerősödik az Isten jelenlétének vonzása is. Ha erre az imádságra érzett hívást, akkor bátran haladjon ebben előre. De ne az imamód legyen a fontos, hanem magának Istennek a jelenléte. Ha ezt követi, akkor adott esetben megvilágosodást is kap, ha éppen váltania kell, vagy ki kell egészítenie ezt az imádságot valami mással. No, de ehhöz is nagyon kell a külső kapaszkodó, a lelkivezető. Sok kegyelmet ehhöz az úthoz!

Nem kell emiatt aggódnia. Várjon egy kicsit, néhány napot, és később keresse újra. Ha netán nem venné föl a telefont, akkor írjon neki néhány sort akár telefonon, akár postai úton. Tehát jusson el hozzá az üzenet, hogy Ön nem neheztel rá, s hogy keresi vele a kapcsolatot. Ha az illető ennek ellenére is elzárkózik, akkor meg nem is érdemes erőlködnie a kapcsolatfölvétellel. Imádkozzék érte és várjon tovább. Ha elsikkad, elvékonyodik emiatt a barátságuk, akkor se bánkódjék különösebben, mert akkor az csak ennyit is ért. De ha erősebb a kettejük közötti baráti szál, akkor ki fogja bírni ezt a kis szünetet, és néhány tapasztalattal gazdagodva mélyebb szinten fog folytatódni a barátságuk.

Számtalan dolog vesz körül bennünket a világban, amelyek nem segítenek Isten felé. Ezek többnyire azok a dolgok, amelyeket az ember gyártott magának. Ugyanis az Isten alkotta teremtmények - legalábbis, ha azokat jól használjuk föl - éppen arra valók, hogy közelebb vigyenek az Istenhöz. De lehetnek ilyenek az emberek által készített tárgyak is, például a művészi alkotások, vagy bármi más, Isten dicsőségére alkotott dolog. Mégis, sok olyan termék, árucikk van, amelyek a még nagyobb kényelmünket szolgálják, de a testi igényeket kielégítve az ember lelke egyre inkább eltompul, egyre kevésbé lesz neki fontos Isten. A gazdag ember könnyebben hozzájut ezekhöz a termékekhöz, míg a szegényebb, még ha szeretné is, akkor sincs rá lehetősége. Lám, így volt ez már Jézus korában is, nem csak a mai élvezetekkel túlhajszolt modern korunkban. Érdekes jelenség ez, hogy minél több van valakinek, annál jobban ragaszkodik hozzá, s minél kevesebb, annál szabadabb tud lenni ezektől. Ezért nehezebb a gazdagnak üdvözülni, mert az őt körülvevő sok tárgy és dolog könnyebben eltérítik a figyelmét a lelki dolgoktól, az Istentől.

Szerintem van erre lehetőség, de nekem nincsenek közvetlen kapcsolataim e téren. Mégis, bár nem kifejezetten lelkiatyai kérdésről van szó, ezennel közzéteszem a kérését, hátha fog tudni valaki segíteni. Javaslom, hogy írjon személyesen a lelkiatya@gorogkatolikus.hu címre, s ha lesz, aki tanácsot tud adni, azt továbbítom Önnek.

Kedves J. Amire utal, azt nem kell meggyónnia. A testi szerelemnek nagyon sok változata van. Az csak akkor bűnös, ha önző, ha nem figyel a másikra, ha szeretetlen. Ezekkel a dolgokkal lehet beszennyezni a házastársak között meglévő testi kapcsolatot, a módozataival nem. Az fontos még, hogy ne akarják eleve kizárni a gyermeknemzés lehetőségét. De egy bizonyos koron túl már erre nem is szükséges gondolni, hiszen a test biológiája már másként működik. Újra hangsúlyozom, az a fontos, hogy a lélek szeretetének kifejezője legyen a testi kapcsolat. Ha ez az elv, akkor házasságon belül minden megengedett.

Mindenekelőtt gratulálok a nyelvvizsgához! Megköszönte az Úrnak? Sok sorstársa van, aki meg emiatt szenved, hogy nem tud átjutni ezen a Rubicon folyón. Önnek már sikerült. S valószínű, vannak más dolgok is, amelyek már sikerültek. Alighanem a főiskola (egyetem?) lépcsőfokait is szépen veszi. Fontos látni ezeket a jó dolgokat is! Az emberi kapcsolataiban kevésbé sikeres. Igen, ez talán joggal tölti el szomorúsággal. Mégis azt mondom, ez ne a keserűséget, netán bosszút táplálja a lelkében. Ne azzal törődjön, hogy úgy tűnik, Önt nem szeretik. Nézzen jobban körül, nincs-e olyan ember, aki szintén nagyon vágyik arra, hogy megértést, megbecsülést kapjon, s akár éppen Ön lehetne az, aki ezen a rááldozott figyelmességével átsegíti. Akkor lépünk előre, ha megfeledkezünk magunkról. Akkor kapunk legtöbbet, ha semmit sem várunk el a magunk számára. Akkor kapjuk meg, amire vágyunk, amikor elengedjük, nem ragaszkodunk hozzá. Ezt a stratégiát javaslom Önnek is. És még egy. Jézus állandóan ott van Ön mellett. A mostani magányos helyzete erre is jó lehet, hogy ezt az állandó segítő jelenlétet jobban észreveszi, jobban értékeli. Az erre való odafigyelést is mindenképpen javaslom Önnek. Életének boldogsága azon múlik, hogy az eddig elszenvedett nehézségek megtanítják-e Önt önzetlenné válni. Adja Isten, hogy sikerüljön!

Engedjen meg egy merész hasonlatot. A cölebsz papokhoz, szerzetesekhez is azért fordulnak sokan lelki tanácsadás végett, mert valahogyan kívülről, távolabbról látják a kérdést, és ezért onnan talán mélyebbre is látnak egy adott problémában. Tehát valószínű, van összefüggés az Ön "szingli" állapota és a tanácsadói szerepe között. De nem kell félnie, nem azt tanácsolom, hogy azzal tudja fejleszteni magát, ha továbbra is távol tartja magát az udvarlástól, a társkereséstől. Azért nem ilyen közvetlen a kapcsolat. Azt javaslom, hogy törekedjék a bölcsesség megszerzésére. A Bölcsesség könyve, a Példabeszédek könyve bőséges tanácsokat adhat ezen a téren. De még inkább javaslom, hogy forduljon gyakran a bölcsesség forrásához, magához Jézus Krisztushoz. Mindig imádkozzék is azokért a személyekért, akik tanácsot kérnek Öntől. Nem biztos, hogy mindig megtalálja a nekik való helyes választ, de ha imádkozik értük, akkor a Szentlélek kisegíti Önt, és igazzá formálja még azt is, amit esetleg melléfogással rosszul mondott. Tapasztalatból beszélek.

Kedves H.! Az az egy-két év még odébb van. Most azt javaslom, ilyesmin ne törje a fejét, mert ez nemigen viszi előre. Ez merőben elméleti elgondolás, aminek bármi is az eredménye, a valós élet produkálhat egészen mást. Nem tudom, van-e már férje. Föltételezem, hogy nincsen, mert őrá még utalást sem tett ennek a fontos gondolatnak a menetében. Márpedig ez elengedhetetlen. Azt nem javaslom, hogy férj nélkül fogadjon örökbe gyermeket. A gyermek nem az Öné, nem a szaporodási ösztön kiélésének terméke. Amit most Ön erről gondol, az azért nem hiteles, mert nincs itt az ideje, hogy erről gondolkodjék. Most a társkeresésnek, párválasztásnak, családalapításnak van itt az ideje az Ön számára - úgy sejtem. Ha pedig ez megtörtént, akkor úgyis együtt kell majd gondolkodniok tovább ezen a nagy kérdésen.

Kedves Zsóka! Ha egy szóval válaszolnék rá, egész egyszerűen azt mondhatnám: imádsággal. Ha csupán az értelmemmel próbálnám mérlegelni a helyzetet, akkor csaknem bizonyosan eltévednék. Az ember nagyon könnyen be tudja csapni saját magát. Sokszor tapasztaljuk, hogy mindent meg lehet magyarázni, s annak az ellenkezőjét is. Persze, ha meg csak az érzéseimre hagyatkoznék, akkor is könnyen tévedésbe eshetek, mert hányszor előfordul, hogy az érzelmek nem helyes irányba vonzanak. Merre irányítsam tehát az akaratomat? Kérdezzem meg az Urat! Legjobb esetben a lelkiismeretem azt súgja, ami az Isten akarata, de még a lelkiismeret is lehet téves, ha sokszor nem hallgattam rá. Az ember a lelkiismeretét is képes a bűnös életével eltompítani, eltorzítani. Ha egy dolgot meg kell ítélnem, hogy az helyes-e vagy sem, kövessem vagy nem, akkor imádkoznom kell. Mégpedig odaadóan, hittel, valóban a Lélekre figyelve, s az imádság alatt teljesen félretéve érveket, érzéseket, gondolatokat. Majd az imádság után tegyem újra a mérlegre a dolgot: mit vársz tőlem, Istenem? Ezen az úton, ha nem is 100 % bizonyossággal, de igen nagy valószínűséggel megtalálom a helyes lépést. Az ember aztán ezt minél gyakrabban alkalmazza, vagyis, hogy imádságban hozza meg a döntéseit, annál inkább tisztul, világosodik a lelkiismerete, s idővel annál biztosabban meg tudja különböztetni a kísértéseket az Isten adta lehetőségektől.

Kedves Adrianna! Szerintem jó lehetőséget kínál a művészetterápia. Önmagában a terápiának ez a műfaja teljesen hiteles, keresztény lehet, hiszen Isten alkotásait, nagyságát használja föl arra, hogy egyre inkább fölfedezzük a saját magunkban lévő értékeket. Ha viszont valaki nem keresztény szemlélettel vezeti ezt a terápiát, akkor belevegyíthet sok félrevezető dolgot, de ez minden terápiánál így van. Amit Ön leírt, abban én semmi rosszat nem látok. Önmagában a mandala, mint eszköz nagyon jó lehetőséget kínál az elcsöndesedésre, az önmagunkba tekintésre, sőt, az önismeretre is. Ha erre építve esetleg nem keresztény tanításokat kezdenének átadni, akkor kell fölfigyelni, s nem menni tovább azon az úton. De ismétlem, az Ön leírása alapján és semmi ilyen veszélyt nem érzékelek. Fessen nyugodtan mandalát, vegyen részt ezeken a foglalkozásokon. Arra azért mindenképp ügyeljen, hogy ez a foglalatosság ne az imától vegye el az időt és a figyelmet. Ha lehet, a terápia idején még többet, még buzgóbban imádkozzék. Akkor mindenképp hasznos lesz az Ön számára ez a törekvése.

Azt hiszem, ritkán adatik olyan teljes bizonyosság, hogy mi az Isten akarata. Mindig maradhat kisebb nagyobb bizonytalanság ezen a téren. Éppen azért, mert Isten nem megfogható, nem megragadható, nem kiszámítható. Ő a meglepetések Istene, az ajándékozás Istene, s erre, ezeknek befogadására mindig készeknek kell lennünk. Egy másik kérdezőnek is hasonló választ adtam, hogy az életünk folyamatos fejlődés, egyre inkább ráhangolódhatunk Isten akaratára. A sokat próbált ember talán érzékenyebb már erre, jobban megérti, mit kér tőle az Isten. De erre sincs állandó képlet, hiszen elképzelhető, hogy egyszerű, tapasztalatlan gyermek a kegyelem hatására olyan magabiztosságot kap, amelyet sok idős lelkiember is megirigyelhetné. Az bizonyos, hogy a lelkiatyának nagy szerepe van ebben a folyamatban. Egyrészt, miként mondja is, segítsen megtisztítani a hallást, hogy képes legyen megkülönböztetni az egyéni hangokat, a világ hangjait, az Isten szavától, másrészt segítsen ebben a fejlődésben, melynek eredményeképpen egyre inkább kifinomul az ember arra, hogy meghallja és kövesse az Isten szavát és akaratát.

Talán nem is kell lelkigyakorlatot szervezni ilyen céllal. Amennyire én tudom, általában van lehetőség beszélgetni kispapokkal, van ifjúsági találkozó hetente, ahol szintén többen is jelen vannak, de máskor is megszólíthatók. A legjobb talán a szemináriumi nyílt nap, amikor bele lehet látni a szeminárium életébe, ugyanakkor személyes beszélgetésekre is van lehetőség. Ezeket javaslom, kihasználni.

Kedves Lívia! Nem igazán helyes az a kép, hogy Isten jön felém, vagy én megyek feléje. Isten, aki mindenütt jelen van és mindent betölt, a keresztségben megajándékozott engem az ő saját életével. Ezt tehát csíraszerűen megkaptam már, ez már az enyém, ez az isteni élet bennem él és növekszik. Minél tudatosabb az ember, minél inkább felelős a tetteiért, annál inkább felelős ezért a belső növekedésért. (Eleinte nemigen tudatos ez, a gyermek nem tudja, hogy Istenben növekszik, de ha tiszta lélekkel törekszik a jóra, ez előre viszi őt ebben a folyamatban.) Az imádságunk is folyamatosan változik. Eleinte egyszerű, gyermeki imákat tanulunk meg, ezeket mondjuk, majd idővel megtanulunk saját szavainkkal is imádkozni. Később egyre több imát tudunk, sőt, egyre több imamódot. Hogy éppen melyik az enyém, melyik a leghatékonyabb, az sok mindentől függ. Meglátásom szerint az a jó, ha nem horgonyzok le egyiknél sem, hanem mindegyik fajta egyként gazdagítja az imaéletemet. Ha szinte minden napomban van Szentírásolvasás, Jézus-ima vagy rózsafüzér, zsolozsma vagy zsoltárolvasás, egyéni ima és egyéb imák. Még egy-egy napszak sajátos lelkiállapota is befolyásolja, hogy adott pillanatban melyik az én imám. Mindez a folyamatos növekedés eredménye.

Én nem így gondolom. A papgyerekek éppen olyanok, mint a többi gyermek, van közöttük ilyen is, olyan is. Azt azonban én is észrevettem, hogy általában nagyobb biztonsággal közlekednek az életben, sokan közülük valahogy magabiztosabbak. Ez nem azt jelenti, hogy többre tartják magukat másoknál (persze, biztos van köztük ilyen is, mint ahogy a nem papgyerekek között is), hanem bátrabbak, kezdeményezőbbek, nagyobb bizalommal cselekednek. Szerintem ilyennek kellene lennie minden kereszténynek. Ezt a magabiztosságukat minden bizonnyal onnan merítik, hogy szüleik révén többet tudnak az Istenről, az Evangéliumról, az életről, az emberekről. Hangsúlyozom újra, ezzel nem általánosíthatunk, mert más családoknál is hasonló jelenség figyelhető meg. Főként a nagycsaládosoknál, ahol rendszeres a közös imádság, magától értetődő, el nem maradhat a vasárnapi Szent Liturgia, a szülők is járnak felnőtt hittanra, stb., ott is érzékelhető ez a hitből fakadó magabiztosság, életszeretet és eligazodni tudás. Aki ezt kapja a családjában, az ettől - jó esetben - nem gőgös, hanem hálás lesz, másokra jobban figyelő. Érdemes egyébként erre személyesen is törekedni, amikor már felnőtté válik az ember, s többé nem a szülei nevelik, hanem önneveléssel saját magát.

Jól meg kell érteni ennek a szövegrésznek az üzenetét, s ehhez meg kell vizsgálni szövegnek a környezetét is. Itt a próféta a saját népének tagjait ostorozza. Pontosabban szólva Isten adja ajkaira a korholó szót. A teljes mondat így hangzik: "A ki bikát öl, embert üt agyon; a ki juhval áldozik, az ebet öl; a ki ételáldozattal jő, disznóvért hoz elém; a ki tömjént gyújt, bálványt imád!" (Iz 66,3). Minden első tagmondat az áldozatbemutatásra vonatkozik, s minden második tagmondat pedig az ezzel ellentétes emberi cselekedetre. Így lehet értelmezni: Lehet, hogy valaki bikát öl és azt áldozza föl, de ugyanakkor azt a bűnt is elköveti, hogy embert üt agyon; a másik juhot áldoz föl, de közben megöli a kutyát is; vagy éppen ételáldozatot hoz, de közben disznóvért vesz a kezébe, amely szigorúan tilos volt a zsidóknál; lehet, hogy valaki tömjént áldoz, vagyis az áldozatát tömjénnel akarja kedvesebbé tenni Isten előtt, de közben meg bálvány előtt is hódol. Hiszen a tömjénáldozat is elő volt írva a zsidó áldozati szertartásban, ez teljesen természetes. Csak azt nem szabad, hogy miközben valaki hozza az Istennek a tömjénáldozatot, közben meg bálványokhoz fordul, esetleg azok előtt is éget tömjént. Egy másik fordítást is idehozok, abból könnyebben megérthető ennek a bibliai szakasznak az értelme: "Aki bikát áldoz, embert is öl; aki bárányt áldoz, kutyának is nyakát szegi; aki ételáldozatot mutat be, disznóvért is kiönt áldozatul; aki tömjént éget, bálványoknak is hódol ugyanakkor. A saját útjaikat választották, és a lelkük utálatos dolgokban gyönyörködött."