Kedves Anna! Vannak ilyen időszakok, nem kell tőle megijedni. Olyan, mint amikor beborul az ég, sötét lesz és lehűl a levegő. Ez az időváltozás általában erősen hat a lelkiállapotunkra is. De tudjuk, hogy egyszer a borús idő is véget ér, ki fog derülni újra, majd kisüt a nap, megint meleg lesz. Így van ez az imádság állapotával is. Nem mindig megy lendületből, van amikor cipelni kell erőből. Az atyák azt tanácsolják, hogy ilyenkor ne változtasson az ember semmit, ugyanúgy, ugyanannyit imádkozzék, mint előtte, ami a saját napi "adagjának" tekinthető. Az fontos, hogy ilyenkor sem abbahagyni, sem kurtítani nem szabad az imát. Erőnek erejével ki kell tartani. Van, amikor ezzel küzdelemmel, ebben való hűséggel mutathatjuk meg a szeretünket az Úrnak. Azt a gyakorlati tanácsot szokták még adni, hogy amikor elterjed az emberben a lustaság, akkor nagyon erősen tudatosítani kell, hogy ez kísértés, a sátántól van, aminek nem akarok semmi körülmények között engedelmeskedni. Van azonban egy vicc is erről, amely ezt a módszert cáfolja. A szerzetes mindig elkésett a reggeli imáról, s a lelkiatyjának azt panaszolta, hogy kora reggel képtelen kibújni a takaró alól. Azt tanácsolta tehát neki a lelkiatyja, hogy gondoljon arra, hogy ez a sátántól van, maga a pokol van itt a takaró alatt. Megfogadta a tanácsot a fiatal szerzetes, de másnap mégis elkésett az imáról. Amikor kérdőre vonta az atya, elmesélte neki: Pontosan úgy tettem, elképzeltem, hogy itt a takaró alatt ez maga a pokol. De aztán arra gondoltam, szenvedj csak, te bűnös itt a pokolban, megérdemled...

Sztem ugyanazért, amiért a családban a férj a családfő. Krisztus a fő mi pedig testének tagjai vagyunk 1Kor 12,27. Ugyanerről beszél a Római levél is (Róm 12,5). S ott ki is emeli: "nem minden tagnak ugyanaz a feladata," (Róm 12,4), s ezt hosszan taglalja az említett szakasz a Korintusiaknak írt levélben (1Kor 12,12-30). Krisztus, bár kiszolgáltatott lett, elfogták és megölték, mégis ő a legfőbb pap (Zsid 7,15-28). Minden püspök és pap az ő szolgálatát viszi tovább. Kell, hogy legyen fő, aki föláldozza magát, aki első a szeretetben és a szolgálatban - Krisztus mintája nyomán. Igaz, be kell látnunk, hogy ez nagyon sokszor nem ismerhető föl rajtunk, papokon. Sokszor megcsúfoljuk ezt a krisztusi szolgálatot, s ez lehet az oka, hogy a hívek is elbizonytalandonak, s a világ szemlélete szerint kezdenek gondolkodni a papokról, papságról, egyházról. A családban sem lehet következmények nélkül fölcserélni a szerepeket. A közösség vezetője, krisztusi áldozatbemutatója a pap, ahogyan a családban is az édesapa a család papja. Nem az hoz egyenjogúságot, hogy ugyanazokat a feladatokat látják el férfiak és nők. Hanem az, hogy minden szeretetben történik. Szent Pál is alkalmazza magát a házastársi kapcsolatot is Krisztus szerepére (Ef 5,21-30). A szentélybe való belépés tilalmának azonban elsősorban nem ez az oka. Oda a lehető legnagyobb tisztelet megtartása miatt nem (volna) szabad belépnie csakis a szolgálattevőknek. Tehát ez a tilalom alapvetően nem a nőknek szól, hanem azoknak, akiknek nincs semmilyen feladatuk a szentélyben. A nők a maguk nőiességével szolgálhatják az Urat a templomban. A templom gondozottsága, tisztasága mindig arról árulkodik, hogy ott van egy vagy több női személy, akik erre gondosan ügyelnek. Ahol csak férfi látja el a templom rendbentartását, ott sohasem tud olyan szép és tiszta lenni az Isten háza, mint amikor ebben nők is részt vesznek. Nyomban szembetűnő. Különösen a gyertyatartók, gyertyák, mécsesek gondozása szokott a nők, leányok feladata lenni a keleti templomokban. Valójában a liturgikus szolgálatokba is bekapcsolódhatnak nők és lányok, azokba a mozgásokba, amelyek a szentélyen kívül vannak. Láttam ilyen Liturgiákat, ahol nők, lányok zászlókkal, gyertyákkal kísérték a kis és nagy bemeneteket. Nagyon szép volt. S nem feledkezhetünk el az énekről. Egy szép kórus még méltóbbá teheti az Isten dicséretét a templomban, ahol a nők csengő hangja sokkal jobban segít fölismerni, hogy a templomi szolgálatban angyalok is jelen vannak.

Először is azt kell megértenünk, hogy az apostolok nem voltak püspökök abban az értelemben, ahogy ma azt értjük. A ma ismert hierarchikus egyházszervezet fokozatosan alakult ki, beleértve a püspök személyében történő egyszemélyes vezetést is. Az egyes helyi egyházak vezetése eltérő módon folyt, nem feltétlen úgy, ahogy ma egy püspök irányítja egyházmegyéje életét. A püspökök szolgálata valóban visszavezethető az apostolokéra, de az apostolok szolgálata nem szűkíthető le a püspökire. Ez az egyik szempont. A másik, hogy Pünkösd előtt nem beszélhetünk semmilyen szentségről. A szentségek lényege, hogy bekapcsol bennünket Krisztus misztériumába, az idő és tér korlátait legyőzve. Miért lett volna erre szükségük az apostoloknak, ha Krisztus oldalán jártak-keltek, "azon időben" éltek? Ahogy Eucharisztiát sem ünnepeltek, amíg a Vőlegény velük volt, úgy nem volt szükség semmilyen egyházi szolgálattevőre sem. Azt mondhatjuk, hogy a föltámadás után, de leginkább pünkösdkor fontos változás állt be; igen, ettől kezdve számítható a szentségi üdvrend az Egyházban. Egyetlen momentumot keresni az apostolok életében, ami megfelel a "püspökszentelésnek" ugyanakkor fölösleges. Hiszen még meghívásukat sem tudjuk egyetlen pillanathoz kötni! János, András, Péter és Jakab, mind hosszú folyamaton mennek át, és meghívásuk is több lépésben történik. Péter esetében, pl., mikor történt a meghívás: az első találkozáskor, vagy a csodálatos halfogáskor, vagy akkor, amikor ő Jézust Messiásnak vallja, és új nevet kap, vagy a feltámadás után, a Genezáreti tónál?

Kedves Ildi! A görögkatolikus egyházmegyében kicsit más rendszerben van a gépkocsik támogatása. De ennek nincs különösebb jelentősége, ez a gyakorlat nagyjából egyházmegyénként más és más. Nálunk, úgy tudom, nem kapnak autót a papok, csak bizonyos mértékű támogatást, azt hiszem, havonta kb 15 ezer forintot, de saját autót kell használniuk. Amikor a püspök valahová helyezi, akkor az egyháznak kötelező a pap számára tisztességes lakhatást is biztosítani. Ezek értelemszerűen olyan lakások vagy házak, ahol egy pap család megfelelő életteret nyújt. Vannak ezek közül kisebbek és nagyobbak, mint ahogyan papcsaládok is vannak kisebbek és nagyobbak. Értelemszerűen a püspöknek mindig arra is figyelnie kell, hogy egy 5-6 gyermekes papcsaládot nem tehet olyan helyre, ahol legföljebb 2-3 gyermekkel rendelkező család fér el.

Az Örmény Katolikus Egyház saját jogú egyház, teljesen önálló rítus mely nincs alárendelve más rítus családnak. Hazánkban jelen idő szerint helyi hierarcha híjján az Esztergom?Budapesti Főegyházmegye felügyeletére van bízva. Az Örmény egyházba történő keresztséggel lehet felvételt nyerni. Rítus váltással csak engedély útján és igazolt örmény felmenők esetén lehet egyháztagságot szerezni. Az örmény katolikus papok felszentelésük előtt házasságot köthetnek, de diaszporális helyeken többnyire a cölibátust preferálják (az erős latinizáló hatásra) főleg ott, ahol latin előljáróra van bízva az örmények felügyelete pl. Erdély, Magyarország. Magyarországon egy templomuk van Budán a Szent Gellért tér mellett az Orlay utcában. Ezeken a címeken lehet többet megtudni róluk: www.armeniancatholic.org, magyar nyelven a www.ararat.hu Ez utóbbi az apostoli egyházzal foglalkozik de katolikus adat is van benne.

A keresztségkor anyakönyvezni egy vagy két katolikus keresztszülőt lehet. A keresztszülők nemére vonatkozóan nincs előírás, de fontos, hogy nem lehetnek a szülők vagy - felnőtt keresztelés esetén - a házastárs. Ebben az esetben lehetnek a szülők férfitestvérei, amennyiben ők maguk már megkapták a bevezető szentségeket, és ennek megfelelően keresztényi életet élnek. (Keresztség, bérmálás, Eucharisztia)

Amikor Jézus arról beszél, hogy ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem juttok be a mennyek országába, akkor ezzel nem arra buzdít, hogy maradjunk gyermekdedek, ne lépjünk át a felnőtt korba, hanem azt, hogy annak elkerülhetetlenül elveszített kincseit szerezzük meg újra. Ebben áll az igazi érett felnőttség, hogy nem félek újra gyermeki lelkületű lenni. Tehát ha keresi azt az ártatlan kislányt, aki gyermekkorában volt, akkor azt sohasem találja meg. Mert nem visszamenni kell, hanem előre. Az Ön megszerzett tisztasága, tisztaszívűsége sokkal magasabb rendű lesz majd, mert megedzette a sok tapasztalat. Ezeken keresztül elvehetlenné válik ez a tisztaszívűség, míg a gyermek ártatlansága csak nagyon törékeny. Újra mondom tehát, ne visszatérni akarjon. Ha követi az Evangéliumot, ha imádságban egyre mélyebb kapcsolatba kerül Krisztussal, akkor egyre jobban fog tudni hasonlítani őrá. Rajta keresztül fogja megérteni és megélni ezt a krisztusi gyermekséget. Kétségtelenül ennek érdekében sok seben és sérülésen át kell esni. De ha ezt tűzi ki célul maga elé, akkor ezek az emberi bántások mind eszközökké válnak. Persze csak akkor, ha a reakciói valóban krisztusiak. Erre törekedjék tehát. Az alázat gyakorlása vezet el az alázat elnyeréséhöz. Ez, persze, folyamat. Nem remélheti, hogy majd egy nagy lelki élmény eredményeként egyszerre csak elnyeri. De ha törekszik rá, ha kéri hozzá Isten kegyelmét, észrevétlen megadatik. Annyira észrevétlen, hogy Ön nem is fog tudni róla, de a környezete már érzékeli.

Nem könnyű erre az átfogó kérdésre jó lelkiismerettel válaszolni. Valószínűleg nincs egyetlen oldal, amelyen megmondják erre a pontos receptet. Vannak persze 3, 5, 10, 20 pontba szedett bölcsességek, amelyek keringenek az interneten. És vannak keresztény portálok, ahol felvetik újra és újra a házasság kérdéseit. https://katolikus.ma/hogyan-mutatkozik-meg-a-ferj-becsulese-felesege-irant/ https://szoljbeapapnak.blog.hu/2017/11/28/a_kereszteny_no_8_tipusa_akit_el_kellene_venned https://www.magyarkurir.hu/hirek/hazassag-legalattomosabb-ellensege https://katolikus.hu/articolo/mit-mond-a-szentiras-a-felesegeknek Ugyanakkor talán nem helyes külön tárgyalni a feleségek szerepét. Mindig a férj és feleség egységében érdemes gondolkodni erről. Persze, vannak asszonyokat és férfiakat érintő speciális kérdések a házasságban, de a válasz ezekre mindig kettejük egységét nézve születhet csak meg. A feleség életének boldogsága, erkölcsössége, életszentsége a férjével együtt valósul meg. Legalábbis ez volna az eszményi állapot.

Kedves Ágota! Ilyenkor a papnak magának kell gondoskodnia, hogy minél kisebb méltatlanság érje a Szentséget. Azon nyomban abba kell hagynia az áldoztatást, saját magának kell fölvennie a Szent Ostyát, lehetőleg még azon nyomban szárazra törölni azt a felületet a kehelykendővel. Ezt a kendőt egyébként szintén egyedül a pap moshatja ki, legalábbis az első lében, amelyet minél méltóbb helyre kell önteni, általában a virágágyásra szokták. A hívőnek ilyenkor csak annyi a feladata, hogy nyomban szól a papnak, hogy intézkedjék. Bevallom, azt nem tudom, hogy a római rítusban ilyenkor mi is a teendő, hiszen ott a hívek saját kezükkel érinthetik az Eucharisztiát, tehát, ha ilyen dolog történik, akkor, gondolom, szintén megfoghatja a Szent Ostyát.

Kedves Lia! Az efféle dolgokkal való foglalkozást nem javasolja az Egyház. Sok veszélyes dolgot hordoznak ezek magukban, amelyekkel való foglalatoskodás nem teljesen veszélytelen. Nem tagadható, hogy ezeknek van bizonyos létalapjuk, de nem érdemes az érdekességükön túl sokat foglalkozni velük.

Nagyon sok tényezőtől függ, hogy mikor váltja az egyik parókus a másikat. Van rá példa, hogy sok évtizeden át ugyanaz a pap szolgál egy parókián, de van, hogy 4-5 év után cserélnek. A mi egyházunkban nincsen ennek megszabott rendje, vagy legalábbis én nem tudok róla. Fontos, hogy legyen a papnak lehetősége visszajelzéseket kapni. Ez nyilván bizalmas és jó viszonyt föltételez egyes személyekkel, dehát elengedhetetlen, hogy a pap közelében legyenek ilyen emberek is. Az ő nem könnyű feladatuk, hogy adjanak jelzést, ha a pap munkájában bármilyen területen hiányosság van. Elhiszem, hogy nem kellemes az erről szóló beszélgetés, de még mindig jobb, mint őt megkerülve az esperesnek vagy a püspöknek benyújtani a panaszt. Ha beszéltünk vele, vagy változtat az atya, vagy elfogadja, hogy helyet kell váltania. De ha nem szólunk neki, akkor maga sem érti, hogy a püspöke miért helyezte el. Ebben őszintének kell lennünk. Sajnos a kántorképzésünk mind a mai napig nem megoldott. Valójában van már lehetőség magas szintű kántori képzést és végzettséget szerezni a Szent Atanáz Főiskolánkon, de sajnos nagyon kevesen élnek ezzel a remek lehetőséggel. A parókiák általában nem sokat válogathatnak a lehetséges kántorok közül, hanem örülnek annak, aki van, s jó esetben megvan a törekvés a korábban szerzett ismeretek gyarapítására. Erre is vannak különböző lehetőségek az egyházunkban.

Igen, ha az Eucharisztiával lesz érintkezése, akkor előtte meg kell szentelni. A görögkatolikus Szerkönyvben van erre külön imádság.

Kedves Péter! Erre nincs külön előírás. A kérdést mégis jogosnak érzem, mert ugyanakkor van jelentősége a keleti szertartásainkban, hogy milyen és mekkora világosság van. Az egyik fő törekvés, hogy lehetőleg természetes fény legyen, illetve a természetes anyagokból készített világítók használata (gyertya, olajmécses). Az elektromos világítás erőszakos hatása nem tesz jót a szertartásaink belsőséges atmoszférájának. A másik szempont, hogy egyes szertartások nem ugyanazt a fényt igénylik, sőt egyes szertartásokon belül is vannak különbségek. Ha megoldható, szép dolog, hogy mellőzzük a villanyfényt azokon a szertartásokon illetve azoknál a részeknél, amikor egyébként nincs is rá szükség, tehát az imaszövegeket nem kell föltétlenül látni, olvasni, énekelni. Ilyenkor lehet, hogy csak az olvasónál van világosság, s a többi fényt csak az ikonok előtti gyertyák, mécsesek adják. Viszont vannak olyan ünnepi részek, amikor a minél nagyobb fényáradat fejezi ki jobban az örvendezést, az Isten dicsőítését. Ha jól tudom, a görögöknél szokás, hogy legünnepélyesebb pillanatokban (pl. nagy doxológia) nem elégszenek meg a fények teljes fölgyújtásával, de még a mozgatható lámpatesteket be is lendítik, hogy a fények minél mozgalmasabban töltsék be az imádság terét. Ez nagyon szép. Egy másik érdekes "fény-pont" az alkonyati imádságunkban van. Kifejezetten Magyarországon alakult ki, hogy a vecsernyében az Enyhe világossága himnusz alatt a mesterséges fényeket lekapcsoljuk, és csak a természetes fények égnek. Ez is nagyon szép. Az értelme pedig az, hogy ebben a himnuszban azt énekeljük: "... látván az esteli fényt..." Ezzel a lámpaoltással valóban van esélyünk arra, hogy lássuk is az esti fényt - amely nyilván nem az esti villanyvilágításra vonatkozik - és ne csak énekeljünk róla. Ez a sokszoros hatás, a szép ének, a nagyon ősi (2-3. századból való!) himnusz, a természetes fények szépsége mind segít abban, hogy az Istent mélyebben, lelkünk mélyebb rezdüléseivel tudjuk imádni. A vecsernyét régen a lámpagyújtás szertartásának is nevezték, s több helyen éppen ilyenkor gyújtják meg a lámpákat, nálunk pedig ezen himnusz után, az ekkor következő prokimen éneklése alatt. A Metropóliának egyelőre nincs saját tipikonja, az elérhető, ránk vonatkoztatható tipikonokból állítja össze évről évre egy szakember, amelyet a Hierarchák Tanácsa minden évben jóváhagy, ennek alapján végezzük a szertartásainkat. Ez mindig megtalálható a honlapunkon is a Liturgia/Utasítás/Szertartási Utasítás címszó alatt.

Nem javaslom, hogy részt vegyen rajta. A szellemi atyja Anton (Bert) Hellinger, aki korábban szerzetes pap volt, később onnan kilépett, majd a papságot is elhagyta, s egyre jobban eltávolodott a keresztény tanítástól. Szakmai szempontból is bírálják, hogy a családgyógyítási módszere inkább egyéni ötletekre épül mintsem tudományos kutatásokra. Az általa elindított módszer azóta nagyon sok formában burjánzott tovább ellenőrizhetetlenül, amelyekért ő maga felelősséget nem vállal. A gyógyítási eredményei inkább látszólagosak, általánosak. Egyes érzékenyebb lelkületű személyek esetében a módszer súlyos pszichés következményeket is eredményezett. Egy régebbi, de ma is érvényes összefoglaló található erről a Magyar Kurír oldalán: https://www.magyarkurir.hu/hirek/hellinger-fele-csaladallitas-kereszteny-szemmel

Az mindig félrevezető, ha egymást akarjuk pszichológushoz küldeni. Az is nehezen elképzelhető, hogy többes számban lehetne beszélni egyes pszichológiai jelenségekről. Mindnyájan mások vagyunk. Persze, az lehet, hogy van a környezetemben két hasonló jellegű ember, mégsem lehet még kettejüket sem egy kalap alá venni, s úgy ítéletet mondani róluk. Ha úgy érzem, egyformán rosszul bánnak velem, bizony, nagy a valószínűsége, hogy ennek oka főként bennem keresendő. Föl kell tennem a kérdést: Miért érzem úgy, hogy így viselkednek velem? S ennek nyomán valóban önvizsgálatot tartani, mi lehet az én magatartásomban az, amely nekik szemet szúr - akár mint a szálka, akár mint a gerenda. Azt semmiképp sem szabad hagyni, hogy manipuláljanak. Ilyenkor nagyon fontos, hogy találjon az ember egy külső szemlélőt, egy pártatlan embert, aki segít megítélni a helyzetet, segít fölismerni, hogy mi okozza ezt a nehéz helyzetet. De ismétlem, nekem csak azt érdemes vizsgálnom, hogy bennem mi az, amit rosszallnak, mi az oka, mit változtathatok ezen. A másik ember hibáját hiába látom meg, változtatni azon úgysem tudok. Változtatni csak magamon tudok. Ez a javasolt ember lehet egy lelkiatya is, akinek elmondja a tapasztalt dolgokat, s ő majd segít azokat értelmezni, tanácsaival segít, hogy mit érdemes változtatni. Fontos még az is, hogy tudjon ezekért az emberekért imádkozni. Egyrészt őmiattuk, hogy részesüljenek kegyelemben, hisz minden bizonnyal rászorulnak, másrészt az Ön lelki békéje miatt is. Ha imádkozni tud értük, akkor jobban fogja tudni kezelni a velük való összetűzéseket.