Kedves Andi! Ha a lelkiatya@gorogkatolikus.hu címre ír, azt csak én olvasom, s onnan személyesen tudok választ adni Önnek.

Elmondhatja az ember a szentgyónásban, hogy megkönnyebbüljön a lelke, de ez valójában nem bűn. Leginkább biológiai jelenség, amelyet álomkép kísér. (Legalábbis a férfiaknál.) Persze, az álomképeket befolyásolják a hétköznapi életünk eseményei, képei, gondolatai. Az ilyen természetű bűnös dolgokat mindenképp kerülni kell, és akkor az álomképek is tisztulnak. A nemi vágyat nem kell kiölni. Az nem is jó törekvés, mert visszaüt. Az az emberi életünk része. De jól kell fölhasználni, megélni. A nemi vágy nem bűnös dolog, sok cselekedtünknek hajtó motorja. Csak nem arra való, hogy az ember testi örömöket gerjesszen vele magának, hanem, hogy lendületes emberi kapcsolatokat éljen. Adjon hálát érte Istennek, hogy Ön egészséges, és kérjen bölcsességet és erőt, hogy jól tudja fölhasználni mindazt, amit kapott!

Nem kárhozhatunk el véletlenül, figyelmetlenségből. Csak az jut a kárhozatra, aki oda is akar jutni, aki megtagadja Istent, aki semmibeveszi az ő szeretetét. A gyónásainkat mindig úgy kell lezárnunk, hogy minden más bűnt is megbánok, amelyeket elfelejtettem meggyónni, vagy amelyeket észre sem vettem. Isten ilyenkor minden bűnünket eltörli, semmi sem marad a batyuban! Tehát nem terhelnek sem az életünkben, sem az ítéletkor az elfelejtett bűnök, Isten is elfelejti azokat, ha őszinte bűnbánattal élek. Aki rendszeresen gyónik, az rendszeresen áldozhat is. Tegye is meg. Lehet akár minden nap is áldozni, nagyon dicséretes törekvés. Vagy legalábbis minden vasárnap, minden alkalommal, amikor Szent Liturgián vesz részt az ember. Nincs is annak értelme, hogy ott van az ember az Eucharisztikus liturgián (szentmisén) és nem áldozik. Nagy gonddal ügyeljen, hogy ezek a bűnök ne terheljék a lelkét, az Istennel és emberekkel való kapcsolatát. De botladozunk, és nem tudunk bűn nélkül élni. Ezért adta nekünk Krisztus Urunk a bűnbánat lehetőségét, a bűnbánat szentségét. Az Eucharisztiából pedig valóban rendkívüli erőt meríthetünk, fontos, hogy éljünk vele.

Egy kérdéssel válaszolok. Milyen gyakran takarítson az ember a szobájában? És mennyire alaposan? Ehhöz hasonlítható az a kérdés is, hogy milyen gyakran végezzük a szentgyónásunkat. Nem vagyunk egyformák. Aki igényesebb a tisztaságra, az gyakrabban takarít, alaposabban, akinek erre nincs olyan nagy igénye, az ritkábban. Ha valaki igényes a lelkiéletben, az nem hagyja el a gyónását hosszú időre, hanem rendszeresen elvégzi ezt a lelki nagytakarítást. A napi portörlés az inkább az esti lelkiismeretvizsgálathoz hasonlítható. Érdemes tehát minél gyakrabban végezni a szentgyónást. Túl gyakran azért nem, mert nem kell, hogy tisztaságmániássá váljunk. A józan lelkiélethöz elegendőnek tartom a havi rendszerességet. De ha valaki ennél gyakrabban szeretne, lehet akár kéthetenként vagy hetenként. Egyes keleti szerzeteseknél naponta van gyónás a lelkiatyánál, de ezt azért semmiképp sem javaslom. Nem is kivitelezhető. De lehet ritkábban is gyónni, 2-3 havonta. Sőt, aki egy évben csak a nagy ünnepkre gyónik meg, évente 3-4 alkalommal, az is jó lehet. Csak az legyen rendszeres és mindig alapos. A takarítás hasonlat arra is rámutat, hogy aki gyakrabban tisztogatja a környezetét, az jobban észre is veszi, ha valami rendetlen, ha foltos, szemetes. A lelkiéletben ugyanígy. Aki rendszeresen gyónik, az jobban észreveszi a saját bűneit, mint aki csak hébe-hóba teszi meg azt.

Ennek sok oka lehet. Lehet, hogy van a lelkében egy vagy több feldolgozatlan feszültség, amely fojtogatja, de csak ennyit érzékel belőle, ezt a szorongást. Netán kapott valamilyen fenyegetést, kimondva vagy kimondatlanul, ami miatt úgy érzi, hogy félnie kell. Vagy egyszerűen csak kevés szeretetet, megértést, elfogadást kapott gyermekkorában, vagy mostanában hosszú időn át, s ezért érzi bizonytalannak a létét. Ezek lehetséges okok, de lehet más is. Amire egészen biztosan lehet gondolni, hogy vagy az említett vagy hasonló okok miatt van ez a a rossz érzése, de még nem talált rá Krisztussal való mély, bensőséges, megerősítő kapcsolatra, amely mindezekből és még sokkal súlyosabb mélységekből is ki tudná emelni. Két tanácsom van. Keresse meg a szorongásának okát. Beszéljen erről mással, akiben megbízik, s aki Önt ismeri, vagy akár egy szakemberrel, akinek föltárja élete dolgait, és ezek alapján segít megérteni, hogy a lelkében mi miért történik. Ez tehát az egyik. A másik ennél jóval fontosabb. Keresse, építse ki Krisztussal való személyes, imádságos kapcsolatát. Elsősorban kérje ezt tőle, és tegyen is meg mindent ennek érdekében. Kezdjen el rendszeresebben templomba járni, élni a szentgyónás és szentáldozás erejével, imádkozzék naponta többet mint eddig. Hangolja rá jobban a lelkét, a gondolkodását Isten Lelkére, Isten gondolataira!

Kedves Rita! Annak semmi akadálya, hogy ezek a gondolatok megjelenjenek, hiszen sokunkat foglalkoztatnak. Higgye el, én legalábbis egészen bizonyos vagyok abban, hogy ezek óriási vívódásokat okoztak a döntéshozóknak, a polgári oldalon éppenúgy, mint az egyházi személyek körében, legfelső vezetőknél ugyanúgy, mint az alsóbb vezetőknél. Erre a helyzetre is vonatkoztathatjuk a mondást: senki sem birtokolja a bölcsek kövét. Senkisem állíthatja, hogy ő tudja, tudta volna a megoldást, és akkor, mint a kariakcsapás, minden ment volna rendjén. Alighanem minden döntéshozó tisztában volt azzal, hogy jó megoldás nincs, csak kevésbé rossz. Ki így, ki úgy látta jónak megoldani. Mint látható, a polgári vezetésben, az egyes országok között sem egységes a hozzáállás, és így van ez a püspök atyák és a helyi áldozópapok körében is. A megoldási javaslatot nagyon sok tényező befolyásolta. Nem lehetett megtenni ugyanazt Budapesten, mint vidéken, nagy városban, mint kicsiny falvakban. De a döntéshozó egyéni hozzáállása is befolyásolta a végeredményt. Mint az egyes emberek körében is, ki jobban, ki kevésbé tartja fontosnak az előírások pontos betartását. S ezeket a személyeket, helyzeteket nem lehet megversenyeztetni, hogy melyik a jobb. Nyilván mindenkinek az tűnik jobbnak, amit ő választ, ő követ. Hiszen ezért is követi. Ám sok szempont van, amit figyelembe kell venni. Valóban, kijelenthető, hogy a Szentség mindenekfölött. Én azért nem tudok olyanról, hogy valaki eltiltotta volna a szentségtől a buzgó hívőt. Eltiltásról szó sincs, hanem óvintézkedésekről, amelyek erősebb vagy gyengébb korlátozásokat jelentettek. Legyen mindnyájunkban törekvés, akár áldozatok árán is, hogy minél gyakrabban részesüljünk a Szentségekben! Az szép gondolatnak tűnik, hogy együttérzésből a papoknak tartózkodniok kellett volna a Szentségtől, de én magam legalábbis nem értek ezzel egyet. Ha afrikai éhezőkkel való együttérzésből mondok le ételről, az nemes cselekedet, de Krisztus Testétől és Vérétől együttérzés okán tartózkodni semmiképp sem célravezető. Mintha valaki azért nem imádkozna, mert másoknak sincs rá ideje. Ez itt pont fordítva működik. Ha szenved is az egyik tag, azzal tudom őt segíteni, hogy én magam még szorosabban kapcsolódom Krisztushoz.

A múltat egyedül Isten tudja gyógyítani. Azt mi megváltoztatni nem tudjuk. De attól a pillanattól kezdve, hogy valaki Krisztushoz tér, bocsánatot kér tőle, és hite által bízni kezd az ő bocsánatában, megváltozik a múltja is. Átértékelődik, az addig göröngyös és értelmetlenül kacskaringó út egyszeriben részévé válik az Isten-keresésének, beilleszkedik az Isten tervébe. Nem kell már többet bánkódnia miatta. Isten megbocsátása nem csak arra vonatkozik, hogy ő nem haragszik többé - addig sem haragudott! -, hanem, hogy a bűn átalakul Isten eszközévé. Ahogy a kivégző szégyenfa győzelmi jellé lett Krisztus által, úgy a mi bűnünk, bűnös életünk is Isten kegyelméből átalakul. Nem kell azon keseregnie, hogy mi volt előtte, mert Isten a múltját is meggyógyította. Ha előjönnek ezek a keserű gondolatok, akkor azok kísértések, amelyekre nem szabad hallgatnia. Ami kárt tett esetleg mások életében, azt is Istenre kell bíznia, mert Ön nem tudja azokat helyretenni, de a Mindenható igen. Ha emlékszik ilyen helyzetekre, személyekre, amikor netán Ön vitt bele valakit ilyen tévelygésekbe - tegyük hozzá, minden bizonnyal jó szándékkal -, akkor imádkozzék értük, végeztessen Szent Liturgiát (szent misét) értük, hogy Isten őket is gyógyítsa meg, formálja át a javukra azt, ami történt. S ebben is hinnie kell, hogy Isten erre is képes, ezt is meg tudja tenni. Tehát most is van Önnek felelőssége értük, de már csak az imádsággal. Illetve, ha találkoznak, akkor fontos tanúságot tennie, ne szégyenkezzék elmondani, hogy Ön hogyan talált rá az Istenre, s ez mit jelent az életében.

Kedves Ági! Biztosan azért mondják, hogy ne szomorkodjék olyan sokat. Azt túlzásnak tartom, hogy a ha valaki valamin szomorkodik, az szükségszerűen meg is betegítené őt. Vannak szomorú pillanataink, időszakaink. Szabad szomorkodni. Azt viszont nem szabad hagyni, hogy a szomorúság eluralkodjék rajtunk. Ha eluralkodik, akkor valóban meg is betegít. Pszichésen mindenképp, mert elveszíthetjük az örömre való képességünket, de ennek aztán fiziológiai eredményei is lehetnek, testileg is megbetegíthet. Tehát ha valamin szomorkodik, ez még önmagában nem betegíti meg Önt. De ha túl sokat teszi, akkor annak összessége bizonyosan nem válik javára. A szomorúság ellenszere azonban nem a vidámság, hanem a hála. Javaslom, nézzen körül az életében, hogy mi mindenért lehet hálás, mit köszönhet meg Istennek. S ezeket köszönje is meg! Tegye ezt meg minden nap, és meg fog változni tőle az élete!

Nem tudom, mit mondjak. A felvételről nem nagyon derül ki, hogy ki az illető, mennyire megbízható, miről is beszél valójában (honnan származik az a vérminta, amiről beszél), stb. Engem az efféle tudományos magyarázatok nem hatnak meg. Sőt, teológiailag is nehezen tudom elképzelni, hogy Jézus nem ugyanolyan valóságos ember, valóságos férfi lett volna, mint a kortársai. Ahhoz sem értek, hogy milyen egyéb következményei volnának annak, ha valakinek csak fele annyi kromoszómája van. Kétségtelen, nagy csoda volna, ha Jézus olyan ember, akinek a vére kimutathatóan csak félig származik embertől. De legalább ennyire nagy csoda, ha Jézus csak asszonytól származván teljesen tökéletes vérrel, vércsoporttal, kromoszómaszámmal rendelkezik.

Igen, mert nem annyira egyszerű tisztázni. Minden helyzet és minden személy más és más. Én el tudom képzelni, hogy az ember sok tévelygése után véglegesen az Úrhoz tér, és attól kezdve ki is tart mellette. Akinek kacskaringós volt az útja, annak esetleg hosszabb időn át kell mennie egyenesen. Mintegy önmagának is, az elöljáróinak igazolván, hogy ez most már nem csupán egy kicsit hosszabban tartó egyenes szakasz, mely után jönnek újjab varga betűk, hanem végre megállapodott az Úrban, végérvényesen. Ezért, ha lehetséges is ilyen múlt után a szerzetesség vagy papság (én elképzelhetőnek tartom), azzal számolni kell, hogy a fölkészülés, a bizonyítás hosszabb ideig fog tartani, mint ezen előzmények nélkül. Ez egyébként az illetőnek nyilván javára is válik, s nem valami kibírni való keserves dolog.

Épp a minap írtam valakinek, hogy ezekre az álmokra nem érdemes figyelmet vesztegetni. Amiről azonban Ön ír, az mindenképp elgondolkodtató. Főként, hogy ennyire erős hatással volt az életére, hogy ennyire jobbító erővel bírt. Igen, ilyen esetben mindenképp arra gondolhatunk, hogy az Úrtól jött bizonyos jelzés. De talán azt is üzenik ezek a sorozatos jelzések, hogy nem érdemes megvárni a nagy eltévelyedéseket, hogy az ember visszatérjen az Úrhoz. A megtérés folyamatos, nem csak egyszeri. Ha csak alkalomadtán éli át az ember, amikor már baj van, akkor a megtérés egyenlő az észretéréssel. Míg a folyamatos megtérés valójában állandó bűnbánat, amelyben állandóan kész vagyok az Úrhoz közelebb kerülni. Ezzel nem kell várni, megvárni az álmokat, az álmokban érkező jelzéseket. Azt tanácsolom, hogy beszélje meg az Úrral, hogy igyekszik mindig z ő útján járni, és nem lesz szükség ilyen álombeli figyelmeztetésekre. Teljesen ébren, a hétköznapi valóságokban élje meg az Isten jelenlétét és szeretetét! Legalábbis törekedjék erre - ezt tanácsolom.

Ez csak a római katolikus egyházban lehetséges. Nem tudom egészen pontosan, hogy ki adhat rá engedélyt. Tudomásom szerint csak fölszentelt akolitus áldoztathat, vagy az, akinek erre a püspök külön engedélyt ad, illetve szükség helyzetben a plébános is adhat rá engedélyt. Hogy ezzel hogyan és mennyire élnek az atyák, azt nem tudom, erről nincs tapasztalatom.

A Ménologion-füzetben a 20-as, 30-as évek táján született szövegek szerepelnek. Ezeknek nem ismerjük a szerzőjét, megfogalmazásai az akkor ismereteket és szemléletmódot tükrözik. Amit ma használunk, azt 2000-ben készítette el egy Áthosz-hegyi szerzetes Bartolomeosz pátriárka fölkérésére. Akkor készült el az a két ikon is, amely Szent Istvánt és Szent Hierotheoszt ábrázolja. Ezeket a pátriárka maga hozta el Magyarországra és ajándékozta a Magyar Államnak. A görög szöveget Atanáz püspök atya fordította le. Egyes parókiákon még az Énekeskönyvben lévő szövegeket használják Szent István ünnepén, de az igényesebb kántorok és parókusok már a központilag kiadott szövegeket imádkozzák, éneklik. Ezek jóval gazdagabbak, a teljes napi zsolozsmára kitérnek, míg a 30-as évekbeli szövegek csak részlegesek, azokkal nem lehet elvégezni a teljes zsolozsmát.

Igen, a gonosz gyakran a világosság angyalának képében jelenik meg. Általában nem várjunk jelenéseket, különleges képeket, élményeket. Ezekbe nagyon könnyen belevegyül a sátán ármánya. Megértem, hogy mély és fájdalmas emléket hagyott Önben ez a szörnyű álom. De biztosíthatom, hogy semmi köze nem volt az Úrhoz. Imádkozzék hozzá, fejezze ki neki, hogy mennyire szereti. És aludjon nyugodtan, ez az álom nem fog újra előjönni.

Nincs igazán jelentősége ezeknek a színeknek. Legföljebb annyi, hogy valamelyest követik az egyházi idők színeit (böjti a bordó vagy vörös, húsvéti, karácsonyi a fehér vagy arany, vízkereszti, pünkösdi a zöld, Mária ünnepek idején esetleg a kék. A fekete pedig minden más időre. De ez se nem előírás, se nem igazán liturgikus rend. Ez inkább érzékeinkre ható módon segít az egyes időkhöz való kapcsolódásban.