Kedves M.! Nem is olyan könnyű ez a két kérdés. Egyrészről gondolom, hogy Debrecenben az esti Szent Liturgia hamarosan visszaáll, hiszen többen is kérdezték, kérték már ezt. Ugyanakkor igaz, hogy este ez nincs igazán jó helyen, csak mára már szinte teljesen kiveszett az erre való érzékenység. Az Isteni Szent Liturgiának ugyanis meg volna a maga helye a liturgikus napban, annak csúcsaként a 3. vagy 6. imaóra után, tehát legkésőbb délben. Sokkal később azért is nem, mert elvileg erre a szertartásra az Eucharisztia vétele miatt éhgyomorral kellene érkezni. Hiszen az eucharisztikus böjtnek egyik fontos eleme, hogy amikor részesül belőle az ember, akkor ez az első falat legyen, amit aznap magához vesz. Ennek sok szép teológiai, lelki, lélektani oka is van. Az erre való érzékenység is kiveszett mára már. Azonban nem kizárt, hogy ez a liturgikus szempont is szerepet játszott abban, hogy a parókus atya nem sietett visszaállítani a régi rendet. Ráadásul így az igazán estére való szertartás, a vecsernye is egyre többek számára lett ismertté. A másik kérdésére még kevésbé tudok jó választ írni. Szerintem van arra vonatkozó erőfeszítés, hogy egységes és szép legyen az éneklésünk a templomainkban. De az is tény, a szakemberek mindig hangoztatják, hogy a különbözőségek is hordoznak értéket. Például éppen az északi részeken, Borsodban vannak sajátos dallamok, amelyeket nem szabad kiveszni hagyni. De én is egyetértek Önnel abban, hogy erre még több figyelmet, energiát, esetleg pénzt is érdemes áldozni.

A határ mindjárt az első indulat megjelenésének első árnyalatánál van. Lehet azt mondani, hogy ezek normális emberi reakciók, de ez csak a bűn foglyaként élő ember esetében állítható. Márpedig a megváltásban meghaltunk a bűnös életnek. "Most azonban, miután meghaltunk annak, ami fogva tartott minket, kikerültünk a Törvény hatálya alól, úgyhogy a lélek adta új életben szolgálunk" (Róm 7,6). Tehát ne tekintsük ezeket a bűnös szenvedélyeket természetesnek. Mert ezek a lélek szerinti életben nem természetesek, hanem természetellenesek. Kicsit később még merészebben fogalmaz Szent Pál: "Ha test szerint éltek, meg fogtok halni, de ha a Lélek által megölitek a test cselekedeteit, élni fogtok" (Róm 8,13). Az Ön kérdésfölvetése tehát teljesen jogos. Ha egy darabig, egy bizonyos pontig megalkuszom a bűnös szenvedéllyel (sértődés, harag, düh), akkor joggal kérdezhetem, hogy "de meddig?" Míg a megváltottság állapota ennél sokkal tisztább helyzetet teremt: egyáltalán nem alkuszom meg semmiféle bűnös szenvedéllyel. Ez lehetetlen? Erre törekedni nem lehetlen. Hogy aztán mi valósul meg belőle, az nem is annyira rajtam múlik, mert az már kegyelem, az már az Isten ajándéka lesz. De ha törekszem arra, hogy ne legyen bennem, a szívemben, a gondolataimban semmi ártó, bűnös szenvedély, ha ezt kérem is a Mindenhatótól, ha élek a tőle kapott kegyelemmel, akkor gyönyörű eredményeket fogok elérni. Persze, Isten kegyelméből. Az is fontos azonban, hogy ne csapjam be magam. Ez sajnos sokszor megtörténik a keresztényeknél, hogy a bűnös szenvedélyeket csak elfojtjuk, letagadjuk, mások előtt nem mutatjuk, de azért ugyanúgy megvannak bennünk, sőt, a sértett igazságérzetünk miatt jogosnak is tartjuk. (Olykor még a kereszténységre, az egyházra, az Istenre is haragszunk, mert nem mutathatjuk ki. Legalábbis jólnevelt keresztényként ezt gondoljuk.) Helyesen kell kezelni ezeket az indulatokat. Van, amikor teret kell nekik engedni, ki kell beszélni, ki kell sírni magunkból. Erre (is) valók a lelkiatyák, gyóntatók. Őszintén ki kell ezeket mondani. De őszintén törekedni kell arra is, hogy teljesen elengedjem ezeket. Ha bántanak, imádkozzam az engem bántókért. Ha ebben gyönge vagyok, hívjam segítségül a szenteket, az Istenszülőt, hogy ők imádkozzanak velem, helyettem. Aztán tartsak őszinte, mély bűnbánatot, hogy nem tudok igazán szeretni, és ezt is kérjem a jóságos Mindenhatótól, hogy adja meg nekem a végtelen szeretet kegyelmét. Megadja annak, aki kéri! Ezeket tudom Önnek tanácsolni. Meg még azt, hogy ne legyen saját magával szemben sem türelmetlen. Induljon el ezen az úton. Határozza el, hogy egyáltalán nem akar beengedni semmilyen bűnös szenvedélyt. Meglátja, meglepő eredményei lesznek - persze, ha kéri is ezt Istentől.

Kedves Sára! A hiten nagyon sok múlik. Mondhatni, minden azon múlik. De nem mindenkinek egyforma a hite. A szenteknek erősebb volt, nekünk gyengébb. De ma is vannak olyanok, akiknek nagyon erős a hitük. Például ismerek olyan személyt, aki nagyon erősen gluténérzékeny, egyetlen morzsadarabka sem juthat a szervezetébe, mégis rendszeresen áldozik két szín alatt, mert hiszi, hogy az Eucharisztia nem lesz ártalmára. S ez így is van. Ugyanakkor nem mondhatom minden gluténérzékenynek, hogy ugyanezt tegye. Nem kényszeríthetem rá arra, hogy egyszeriben legyen ekkora hite és kész. Ha van olyan személy, aki az imájában bízva szembeszegül a biológiai jelenségekkel, az nagyszerű. Akinek valóban ekkora hite van, az minden bizonnyal van olyan alázatos is, hogy ezzel nem hivalkodik, ezt senki más nem tudja róla. Viszont az egyháznak, a vezetőknek számolnia kell a gyengébb hitű emberekkel is. Nem az a baj, hogy ha valaki az ima erejében bízik és ezért semmilyen óvintézkedést nem követ, hanem az, ha valaki ezzel kérkedik, ha fennen hangoztatja, és másoktól is ezt követeli meg. Ez fanatikus hit, nem pedig a Lélek szerinti. Félni természetesen egyáltalán nem kell. De amikor valaki fertőtlenítő szert vagy maszkot használ, az nem félelemből teszi, hanem elővigyázatosságból a maga és mások érdekében.

Kedves Marika! Általában azt szokták mondani, hogy a 12 csengettyű a 12 apostolt jelképezi. Jelenlétükkel a teljes mennyországot jelenítik meg, az apostolok karát. A tömjénfüst a szentek imádsága a Jelenések könyve szerint (Jel 8,3). Ezt kísérik mindenhová a kiemelt szentek, az apostolok. A 7 szintén szent szám, erre utalhat, amikor hét csengő van a tömjénezőn. De az sem kizárt, hogy csak a használatban lepotyogott öt. Ezzel azt akarom mondani, hogy azért nincs olyan nagy jelentősége annak, hogy hány csengő van a tömjénezőn. Hogy van, ez egyszerűen szebbé, különlegesebbé teszi a liturgiát. Mondhatni, ez az egyetlen hangszer, mely a bizánci rítusban megjelenik. A koptoknál például cintányér van. Nem igazi hangszerek ezek, de csengésükkel mégis különlegessé teszik az Isten-dicséretet. A régebbi tömjénezőkön nem volt egyáltalán csengő, ez az utóbbi 10-20 évben kezdett el nálunk terjedni. Szóval, ahol egy sincs, ott nem valószínű, hogy mind lepotyogott, hanem azon valószínű korábban sem volt.

Ha egy pap viselkedése ennyire megzavarta, akkor azt javaslom, gondoljon egy másikra. Böjte Csaba atyára, Papp Miklós atyára, Székely János püspök atyára, s van még sok más hiteles ember. Egy ember bűne miatt ne hagyja, hogy az Úrral és Egyházával megromoljék a viszonya. Ez nyilvánvalóan kísértés, amelybe belemászik a gonosz, hogy Önt még rosszabb helyzetbe taszítsa. Az Egyházat Jézus alapította, éppen azért, hogy általa köztünk maradjon tapasztalható módon a közösségben, a szentségekben, a mennyei liturgia földi megvalósulásaiban. Ezért küldte el Szentlelkét, hogy járja át az egész egyházat és mindazokat, akik az egyház élő tagjai. Kérje a Szentlelket, hogy tüzesítse át újra a lelkét, a hitét. Igen, ezt tegye: kérje magát az Urat, hogy erősítse meg újra, és mentse meg Önt ebben a kísértésben! Érdemes ezt meg is gyónni, mert jó szándékkal ugyan, de szépen belesétált a gonosz csapdájába.

Ne ezt feszegesse, hogy ez halálos bűn vagy sem. Ha igen, akkor mit tesz? Az visszatartja legközelebb? Ne ez tartsa vissza! Ne a félelem vezérelje a tetteit! Sokkal inkább az Isten iránti szeretete, hűsége, kitartása. Erre törekedjék, ezt kérje az Úrtól! Ha már belecsúszott, akkor menjen, és gyónja meg mihamarabb. Én erre is azt mondom, hogy belecsúszott, csak hamarabb, nem csupán a tett elkövetésekor, hanem amikor beleegyezett a kísértésbe. Attól kezdve már nem volt megállás a lejtőn. Arra figyeljen, hogy hol van a lejtő széle! És azt kerülje el! Ha már csúszik lefelé, akkor nagyon nehéz megállni. Szinte lehetetlen. De ebben ne fölmentést találjon, hanem tanulságot lásson. Eddig nyilván nem érdemes elmenni, mert akkor nem lesz megállás. Amíg kicsi a kísértés, kicsi a kígyó, addig kell nyakon csípni és megsemmisíteni. Később már nagyon bajos.

Én úgy érzékeltem, hogy a püspök atyák éppen azért fogalmazták meg ezt az engedményt, hogy senkinek ne legyen lelkiismeretfurdalása azért, mert a járvány miatt nem tud eljutni a templomba. A lelkiismeret szava továbbra is megmarad, az egyéni felelősség most sem iktatható ki. A vasárnapi templomi kötelezettség alól máskor is van fölmentés főként súlyos betegség miatt, de egyéb okok is lehetnek. Kinek-kinek magának kell eldöntenie, hogy az adott akadályozottság mennyire súlyos. Kicsit fáj a fejem - inkább nem megyek templomba, egy tolószékes ember meg több órás erőfeszítéseket tesz azért, hogy részt vehessen a Szent Liturgián/szentmisén. De tény, hogy nem vagyunk egyformák még ezek megítélésben sem. Van, aki jobban tart a vírustól - pl. mert idősebb, vagy van a családjában idős ember - s van, aki meg egyáltalán nem, s talán könnyelműen is bánik a helyzettel. Hogy hasznosíthatóan válaszoljak a kérdésére azt mondom,hogy ha fél a fertőzés kockázatától, akkor inkább ne menjen el a templomba. Helyette otthon, többet imádkozzék. Ám mihelyt teheti, menjen majd el mégis.

Kedves T.! Sok olyan helyzet van, nem csak ez, amikor nem értünk egyet valakivel, annak gondolkodásával. Nem tisztünk azt megváltoztatni, a másik embert átalakítani (főként nem a magunk képére). Az elfogadás a mi feladatunk, a szeretet ezt követeli. Keressünk egy másik példát! MOndjuk, ha valaki azt vallja, hogy helyes dolog a házasság előtti testi egyesülés, ez nyilvánvalóan téves elképzelés. Ettől függetlenül szerethetem azt az embert, elfogadhatom őt úgy, ahogyan van. Akkor kell föllépnem, ha emiatt a gondolkodása miatt az én felelősségi körömben tesz valamit. Engem vagy a kiskorú gyermekemet akarja rávenni erre a bűnre. Akkor nyilván nem az a helyes magatartás, hogy tiszteletben tartva ebbéli álláspontját, hagyom, hogy azt tegye, amit akar. Ha egy homoszexuális ember éli a maga életét, ezt nekem is hagynom kell. Ha emiatt viszolygás van bennem - ami bizonyos értelemben érthetőnek tartok - akkor azt nem mutatom ki feléje, mert szeretetlenség volna. Ha beszélgetünk erről a kérdésről, elmondhatom neki a véleményemet. De csak akkor érdemes ezt tenni, ha valóban kíváncsi rá. Különben minek feszegetni, úgysem jutunk vele dűlőre. Nem az én felelősségem, hogy mit tesz. Amennyiben az én felelősségi körömbe tartozik, például erre a bűnre mást is rávesz, akkor föl kell lépnem ellene. Ha nincs érte felelősségem, akkor nem az én feladatom őt megváltoztatni.

Nyilván a pszichológus abban tud segíteni, hogy szabaduljon meg ettől az iszonytató emléktől, segít feldolgozni, együtt élni ezzel a múlttal. Az ilyen jellegű gyógyulás is az Isten műve, semmiképp sem szabad elhanyagolni ezt a részét sem. A hitben való feldolgozás azonban ennél sokkal mélyebb. Az ebből fakadó gyógyulás is tökéletesebb. Mit tegyen ennek érdekében? Láthatóan Ön is érzékeli, hogy a "gyengébb pillanatokban", a hite megfogyatkozásakor kísért újra és újra ez a keserű múlt. Ha a hite erős, akkor nem jön elő vagy sokkal kevésbé bántó erővel. Mit tegyen? Erősítse a hitét! Ne a rossz emlékkel foglalkozzék, abban a pszichológus segíti, kövesse is a tanácsait. Viszont a hite nyilván nem lehet ennek a gyermekkori rossz élménynek a függvénye. Ez teljesen független tőle, ne is kapcsolja össze. Nincs köze hozzá. A gondolat, hogy "hol volt ilyenkor az Úr?" szintén kísértő gondolat. Teljesen alaptalan. Sok emberi szenvedés kapcsán föltehetnénk ezt a kérdést. Nem tudjuk rá a választ, s pontosan ezért kísért meg vele a sátán, mert az efféle kísértő gondolattal szemben nem is nagyon tudunk védekezni. Észérvekkel legalábbis bizonyosan nem. Ezért ne is próbálkozzék ezzel. Hagyja el ezt a múltat. Ha feltör, kezelje kísértésként. Imádkozza: "Ne vígy minket a kísértésbe...!" Talán segíthet még, ha imádkozik azért a személyért, aki ezt művelte. Nem tudom, meg tudja-e tenni. Amikor eljut oda, hogy tiszta szívvel tud érte imádkozni, hiszen ő is a sátán becsapásának lett az áldozata (a felelősségét ebben ne firtassuk, nem a mi dolgunk), akkor már közel van a teljes gyógyulás. Innen már csak egy kicsi lépés, hogy magát az esetet, életének ezt a részét is meg tudja majd köszönni. Bármilyen szörnyű volt, az Isten valami módon ezt is az Ön javára tudja fordítani. Elsősorban a Mindenhatónak ezt a jóságát kell megköszönnie. A hála és a ráhagyatkozás is gyógyító erővel bír.

Kitértem a válaszomban arra, hogy nagyon körültekintően kell ezt tenni, mert - mint arra Ön is céloz - ebből akár a rossz példa követése származhat. Ezért is mondtam, hogy indulatból nem szabad megütni a gyermeket. Ám bármennyire furcsán hangzik, a tudatos megfenyítés - jókor adott pofon - igenis segítő lehet. Ismerek egy esetet, amikor az édesapa az esti vacsora idején bejelentette, hogy "ma a fiamat megverem, mert ezt és ezt művelte, amely nem maradhat büntetlenül". Nyilván megfagyott a levegő a családban. Vacsora után pedig az édesapa hasra fektette a hatéves fiát az ágyban és alaposan elfenekelte. Bizony sokat tanult ebből a kislegény, de még a nővérei is. Erről a tudatos pedagógia szemléletről beszélek, amikor azt mondom, hogy alkalomadtán nevelői célzattal helyes megütni a gyermeket. Természetesen ezt csak kis gyermekeknél szabad, később, kivált kamaszkorban már visszaüt a dolog. Netán a kamasz is...

Kedves Gabóca! Nem ismerem a protestáns egyház előírását ezen a téren. Még az is lehet, hogy az nem is egyforma két protestáns felekezet között. Ezért ezt a kérdést elsősorban az adott egyház előírása dönti el. Ha az ottani szabályok megengedik, hogy katolikus személy keresztszülő legyen, akkor ne habozzék ennek elvállalásában. Fogadja el a fölkérést, és nagyon tudatosan törekedjék arra, hogy a gyermek minél közelebb kerüljön Krisztushoz. Meggyőződésem, hogy ezt a katolikus vagy ortodox egyházban érheti el leginkább, de nyilván a protestáns testvéreink nem osztják ezt a nézetemet. De nem azt tanácsolom Önnek, hogy titokban nevelje katolikusnak, mert lehet, hogy ezzel többet ártana a gyermeknek, mint használna. Ha a szülei komolyan veszik a saját hitüket, saját egyházukhoz tartozásukat, akkor kövesse őket a gyermekük is a hitben, s ebben segítse Ön is őt. Ha ezt megfelelő lelkülettel, kellő hatékonysággal teszi, a fent említett meggyőződésem alapján mondom, hogy előbb vagy utóbb maga fogja fölfedezni a katolikus-ortodox egyház mélységét. Ehhöz nem kell Önnek "katolikussá neveleni". Tehát a gyermek, a család egysége, a békesség érdekében azt tanácsolom, hogy tartsa tiszteletben a gyermek és a család felekezeti hovatartozását, de emellett segítse a keresztgyermekét minél mélyebb hitre, minél személyesebb Isten-kapcsolatra.

Tény, hogy Ferenc pápa az irgalom jegyében azt a rendelkezést hozta, hogy a hivatásukat vagy legalábbis útjukat vesztett papok sorsát nem szabad sokáig húzni. Régen évekig, néha évtizedekig kellett várni, hogy egy kilépett papot laicizáljanak, vagyis fölmentsék klerikusi kötelékéből és járulhasson szentségekhöz. Ma már ez sokkal gyorsabb folyamat. Ugyanakkor igazán nem hiszem, hogy ez már 2 hónap leforgása alatt megtörténnék. Annál is inkább, mert amikor egy pap félrelép, akár föl is hagy a szolgálatával, akkor még a püspöke többnyire nem azonnal bocsátja el. Ugyanis sokszor előfordul, hogy egy pap több hónap tévelygés után aztán rájön, hogy mégsem szabad elhagynia első jegyesét az anyaszentegyházat, hanem vissza kell térnie hozzá. S ha bűnbánatot tart, vissza is térhet. Éppenúgy, mint a házasságtörő ember, ha meg is csalta a házastársát, de megbánta, akkor az egyház hamar visszafogadja, próbál segíteni a megcsalt fél is mihamarabb meg tudjon bocsátani, hogy minél hamarabb helyreálljon a béke. Ha azonban a házasságtörő ember, a hivatását elhagyó pap nem tart bűnbánatot, nem kér bocsánatot, akkor bizony benne marad a bűnében és így sem feloldozást nem kaphat, sem az Eucharisztiában nem részesülhet. Hogy az említett atya most éppen hol tart, azt nem tudhatjuk. Tanácsom, hogy imádkozzunk érte, hogy mihamarabb fölébredjen és szakítson bűnös állapotával.

Az ember önhibáján kívül nem tud halálos bűnt elkövetni. Így föl sem merülhet, hogy valaki emiatt kárhozna el. A gyónás és áldozás nagyon fontos építőkövei a lelkiéletnek, de nem csak ezek kizárólag. Isten más módon is tudja közvetíteni a maga erejét. Voltak szentek, akik évente egyszer gyóntak, egyszer áldoztak. Így is lehet. Fontos a buzgóság, de nem szabad túlzottan ragaszkodnunk sem a saját lelkiéletünk építőköveihöz. Az engedelmesség többet ér, mint az áldozat (1Sám 15,22). Az merőben a sátán kísértése, ha megharagszik az egyház vezetőire. Nyilván ők is a legjobbat akarják, a leginkább Istennek tetszőt és a hívek javát. De a püspök mindig többet tud, magasabbról messzebbre lát, érdemes odafigyelni az utasításaira. Amikor haragszik valakire, legyen az egyházi vagy világi ember, akkor imádkozzék érte. Akár csak egy Üdvözlégy-et is. Az egyházban mindig lehet bízni. Ha az egyházi vezetők tévedhetnek is, ami nyilvánvaló, hiszen senkisem tévedhetetlen, akkor is a Mindenható kihozza azt, ami a hívek lelki javát szolgálja. Csak az Isten szeretetében, Istenhöz ragaszkodásban nem szabad lankadni. Még akkor sem, amikor bármilyen ok miatt nem használhatjuk a templomot.

Nem javaslom, hogy ilyen helyzetben tanácsot adjunk az atyának. Igazából a jó penitenciát nem annak nagysága határozza meg, hanem, hogy van-e gyógyító hatása. Ha elvégzése abban erősít meg, hogy valamelyik bűnt elkerüljem, akkor a kegyelmi hatáson túl emberi tényezők is segítik a lelki haladást. Azt megteheti a gyónó, hogy önmagában még valami többletet is megfogalmaz hozzá. De ezt nem kell mindenképp elmondani a gyóntató atyának. Csak akkor, ha egyben saját lelkiatyja is. A lelkiatyával mindenképp érdemes megbeszélni a dolgot, és áldását kérni rá, amikor többet szeretne tenni az ember, mint amit kiszabtak neki penitenciának. Ugyanis aggályossá is válhat, ha nem helyes mértékben éli meg ezt a buzgóságát.

Éppen ezért figyelmeztet az Egyház, és tanácsolja, hogy minden módon kerüljük ezt a műveletet, mert iszonyatosan rögzülni tud. Valójában ez benne a legveszedelmesebb. Óriási hazugságok keringenek ekörül a dolog körül. Próbálják úgy beállítani, hogy ez teljesen természetes szükséglet, beteg lesz, ha valaki nem csinálja, s hasonló badarságok. Láttam egy sátánista szektát bemutató filmet, ahol a fővigyori azt bizonygatta nevetve, hogy nincs ebben semmi rossz, közülük is valaki naponta háromszor csinálja, ez beállt neki és boldog benne. Óriási hazugság! Félelmetesen be tud szűkíteni, ha valaki hagyja, hogy elhatalmasodjék rajta. No, de nem ostorozás végett írom ezeket a kemény szavakat, hanem azt akarom vele jelezni, hogy ebben is igaza van az Egyháznak, amikor azt tanítja, hogy ne sétáljunk bele ebbe a csapdába. Ha már benne vagyok, hogyan tudok belőle kikecmeregni? Erre is érvényes, hogy fejben dőlnek el a dolgok. Üljön le, és higgadt fejjel gondolja át, mit szeretne. Nyugodt körülmények között hozza meg azt a döntést, hogy ezt egyáltalán nem akarja az életében, s hogy egyszersmindenkorra véget vet neki. Ezt lehetőleg egy gyónás után tegye meg. Persze, kérjen hozzá égi segítséget is. Magyar Mózes szentéletű atya a testi tisztaság egyik védőszentje, aki az érzékiség támadásának lett a vértanúja. Sok fiatalemberen segített már. Érdemes hozzá is fordulni. Amikor pedig jelentkezik az érzéki vágy, akkor arról teljesen el kell terelni a figyelmet. Itt is fejben dől el a dolog. Ha a gondolatait hagyja, hogy ekörül járjanak, még ha arra irányul is, hogy ezt nem akarja, amíg a fejében ott kószál a dolog, addig kiszolgáltatottja marad. A fejéből űzze el. Mégpedig úgy, hogy mással helyettesíti. Nagyon erősen összpontosít valami teljesen más dologra. Van, akit viszont ilyenkor a test sanyargatása józanít ki, például kemény sportolásba kezd. Szent Ferencet is megkísértette az érzékiség, és meztelen testtel belevetette magát a tüskés bokorba. Ezt mi aligha tudnánk megtenni, de valami hasonlóval leckéztessük meg a követelőző testet. A legjobb fohász pedig erre is a Jézus-ima: Uram, Jézus Krisztus, könyörülj rajtam! Ez kiáltás az Úrhoz, ugyanakkor bűnvallomás is.