Dicsőség Jézus Krisztusnak
Kedves lelkiatya
Azt szeretném kérdezni hogy mehetek e szemináriumba Magyarországra ha Szlovákiában szeretnék pap lenni.
Mert Szlovákiában élek de könyebb nekem a magyar nyelv.
Köszönöm.
Ezt a kérdést nem a jelentkező fiatalember dönti el, hanem az őt fölvevő püspök. Az bizonyos, hogy a lakóhely szerinti saját püspöknél kell jelentkezni a papságra. Ő pedig eldönti, hogy a fölvett papnövendék hol részesüljön a papnevelésben. A püspökkel való beszélgetés során érdemes jelezni, ha valaki például Magyarországon szeretné végezni a teológiai és lelki tanulmányait. És amit a püspök dönt, az kell elfogadni.
Tisztelt Lelkiatya!
Szabad e Keresztény embernek pszichológushoz járnia? A kérdés mivolta és mélysége a lehetséges útvesztőket illetve ezeknek a kockázatát is magába foglalja gondolom hogy érti mire gondolok..
Köszönettel;
Levente
Kedves Levente! Természetesen a keresztények is használhatják a pszichológia tudományát. Nem azonosíthatók a pszichés folyamatok a lelki folyamatokkal. A pap a lelket gyógyítja, a pszichológus pedig a pszichét. A kettő nem ugyanaz. Az igaz, hogy a kettő között szoros összefüggés van. Dehát szoros összefüggés van a fizikai állapot és a pszichés állapot, illetve a lelki állapot között is. Az az igazi jó orvos, aki a testet gyógyítva a lelket is gyógyítja. Úgy is mondhatjuk, hogy a psziché a kettő között van. Inkább tartozik a testhöz, mint a lélekhöz, de nagyobb hatása van a lélekre, mint a testnek.
Arra kell ügyelni, hogy lehetőleg csak keresztény pszichológust keressünk föl. A nem hívő pszichológusnak ugyanis alapvetően hiányos az emberképe. Az embert nem teremtményként, Isten képmásaként tekinti, hanem csupán biológiai lénynek. Így biztosan nem tud igazi gyógyulást kínálni.
Magyarországon még van egy érdekesen kialakult helyzet. Van egy ezer pszichológus nevét tartalmazó lista, akik aláírásukkal tiltakoztak az ellen, hogy a piciny gyermekeket saját nemük szerint neveljék. Kiálltak azon torz elképzelés mellett, hogy a gyermekeket pedagógia eszközökkel elbizonytalanítsák saját nemi identitásuk kialakulásában. No, akik ezen a listán szerepelnek, azoktól mindenképpen óvakodni kell.
Kedves lelkiatya egy kérdés foglalkoztat mostanában,a szentgyónás során Isten akkor is megbocsátotta a bűnt ha pl csak úgy fogalmaztam meg hogy szemérmetlen voltam, de nem mondtam el hogy hogyan? Gyerekként az első gyónás során elmondtam, de nem mondtam el pontosan és most aggaszt hogy érvényes volt e és Isten megbocsátotta e? Sok minden most jön elő és félek magammal szembe nézni. Mit gondol hogy lehet ezen változtatni?
Úgy tanítjuk a szentgyónás végén mondandó imát, hogy "Teljes szívemből bánom minden bűnömet, amelyeket elkövettem..." Ha ezt akárcsak egyszer is így mondta a gyónásban, legalábbis ezzel a lelkülettel, hogy minden bűnét megbánja, akkor nem maradt feloldozatlan egyetlen korábbi bűne sem. Nem azt mondjuk, hogy "... bánom az itt felsorolt bűneimet..." Tehát nem csak azokból kérünk föloldozást, amelyekre emlékeztünk és el tudtunk mondani, hanem minden bűnünkre. Egyedül az Úr Isten tudja ezeket mind. Mi azonban nyilvánvalóan mindre úgysem emlékezhetünk. Még ha valaki hetente gyónna is, akkor sem tudja az összeset fölsorolni, amely egy hét alatt történt, minden gondolati bűnt, minden mulasztást, minden figyelmetlenséget, stb.
A gyermekkorban elkövetett bűnök pedig kivált ne terheljék a lelkét! Bármilyen huncutságot követett is el, azoknak a súlya felnőtt korára teljesen átalakult. Az a fontos, hogy szánt szándékkal ne hagyjon ki semmit a gyónásból. De a leírása szerint egyáltalán nem ez történt, hiszen Ön bevallotta bűnét csak nem részletezte. Egyébként nem is kell. Főként az érzékiségben elkövetett bűnöket nem kell részletezni. A gyóntatószék nem arra való, hogy effélékről meséljen az ember. Néha a pap rákérdez, hogy lássa, mennyire súlyos esetről volt szó. Hisz a paráznaság alatt lehet érteni azt is, hogy az ember hosszasan néz egy szándékosan kihívóra készített plakátot, meg a házasságtörést is. Nyilván a kettő nem egyforma súlyú. Emiatt bizonyos körülményeket el kell mondani. De ha az ember meggyónja a paráznaság bűnét, és a pap nem kérdez rá különösebben, akkor is megkapja a föloldozást, csak teljes szívvel kell azt megbánni. Nyugodjék meg tehát, ha rendszeresen gyónik, akkor gyermekkorából semmi nem terheli a lelkét.
Van a Bibliában valahol arról szó, hogy egy pár között mi az ideális korkülönbség? Találkoztam egy katolikus lánnyal, de 8 évvel idősebb tőlem (én 28, lány 36), viszont szeretem. Ugyanaz az értékrendszer, ugyanaz a hit és világnézet. Atya, nem tudom mit csináljak. Ilyen párt szerettem volna magamnak mindig, de a tőlem fiatalabb korosztály egyszerűen még nem áll készen, vagy döntésképtelen. Mindenki tanulni akar, dolgozni meg legyen az egzisztencia, a szívek pedig zárva. Ez a lány legalább már túl van ezen, és tudja mit akar. Fakadhatnak ebből bajok? Vagy, hogy értékeli az Egyház ezt?
Nem lehet a Bibliából mindent kiolvasni. Nem arra való. Hanem arra, legalábbis legfőképpen, hogy megtanítson minket Istennel kapcsolatot találni. Ebből fakadóan aztán a hétköznapi életünk legapróbb részleteire is lesz Isten akarata szerinti rálátásunk. De ez csak hosszú, kitartó lelkiélet következménye. Ritkán adatik meg fiatal korban. Tökéletesen pedig sohasem érhetjük el. Viszont adott nekünk saját értelmet is a Teremtő, hogy azt használjuk. Tehát a lelkiélet fejlődése során, Istennel való minél bensőségesebb és személyes kapcsolat révén egyre inkább tisztul a látásunk nem csak Istenről, hanem önmagunkról és a világról is. Tehát a saját belső életére kell figyelnie. Imádságban kell átgondolnia, hogy ez a leány lesz-e az, akit Isten Önnek szán, aki a gyermekei édesanyja lehet, aki mellett szívesen megöregszik majd. Imádkozzék sokat, és hallgasson a szívére.
Az Ön korában nem látok nehézséget 8 éves korkülönbség esetén. 10 évvel korábban még alaposabb megfontolásra bíztattam volna, hisz két 18 és egy 26 éves korú fiatal között még jóval nagyobb a különbség, mint az Önök korában. Bátorítom Önt a továbblépésre. Beszéljenek egymás között a házasságról, hogy ki hogyan gondolja, a gyermeknevelésről, a szülőkkel való kapcsolatról. Ha ezen komoly témák közepette is úgy érzi, hogy szívesen összekötné az életét ezzel a hölggyel, ne habozzék megkérni a kezét. De akkor is mélyen imádkozza meg a dolgot! Bátran kérjen megerősítést az Úrtól, hogy őt szánta-e Önnek élete társául!
Kedves Lelkiatya!
36 éves nő vagyok, szentségi házasságban élek 41 éves férjemmel, gyerekünk nincs. A kérdésem ezzel kapcsolatos. A gyermekáldásra nyitottak vagyunk, hiszen ezt ígértük az oltárnál, de őszintén szólva nekem vegyes érzéseim vannak ezzel kapcsolatban. Valószínűleg azért is, mert a saját anyámnak is problémái voltak az anyaság megélésével, hozta magával a saját sebeit, így sem a nővérem, sem én nem láttunk magunk előtt pozitív példát. Szerintem belőlem teljesen hiányzik az anyai ösztön. Különösebben nem is szeretem a gyerekeket, fogalmam sincs, hogy kell velük bánni, a rokon gyerekekkel se tudok mit kezdeni. Az utóbbi években, hogy 1-1 barátnőmnek született kisbabája, a csecsemőket már talán kicsit elkezdtem aranyosnak találni, de a nagyobbaktól továbbra is távolabb tartom magam. Ezt azért írom le, hogy érthető legyen a kérdésemnek a háttere.
A kérdésem, hogy: bűn-e az, hogy nem teszek meg mindent azért, hogy lehessen gyerekünk? Úgy értem, hogy pl. nem imádkozom azért, hogy legyen gyerekünk, mert nem vagyok benne biztos, hogy ez nekem való. Ezzel kapcsolatban azt szoktam mindig mondani (kérni?) az imáimban, hogy "legyen meg a Te akaratod". És ezt teljesen őszintén tudom kérni, és különösebb erőfeszítés nélkül, mert azt érzem, hogy ha a Jóisten azt akarja, hogy megéljem az anyaságot, akkor azt elfogadom, de ha nem ez van megírva nekem, azt is. Nekem sose volt központi kérdés ez a gyerektéma. Így nyilván nem olyan nehéz lemondani róla nekem, mint pl. egy olyan nőnek, akinek minden vágya, hogy anyává váljon.
Aztán még arra is értem, hogy "nem teszek meg mindent", hogy pl. nem szedek ilyen-olyan vitaminokat, nem járok mindenféle kivizsgálásokra, orvosi kezelésekre (olyanokra gondolok, ami az egyházi tanítással összeegyeztethetők, nem pl. lombikprogramra, ami nem). Tehát egyáltalán nem foglalkozom a témával, mármint a cselekvés szintjén. Lesz, ami lesz. A férjemmel szoktunk erről beszélgetni, ő alapvetően szeretne gyereket, jobban, mint én, de elfogadja azt is, ha nem lesz. Akár még az örökbefogadásra is nyitott lenne. De semmit sem erőltet.
Alapvetően elégedett vagyok az életemmel, jól megvagyunk a férjemmel, imádom és nagy lelkesedéssel végzem a munkámat, a karrierem egyre jobban ível felfelé, de néha elgondolkodom azon, hogy vajon lesz-e gyerekem valaha, nyilván mi se leszünk fiatalabbak. És ha nem lesz, nem fogom-e megbánni. De teljesen jól el tudom képzelni az életemet gyerek nélkül is. Van, ami kitölti az életemet. Egyelőre a karrierem, de egyre inkább motoszkál bennem az a gondolat, hogy valamit tennem kellene az emberekért, pl. bekapcsolódni a helyi Karitász munkájába stb.
Most tavasszal várandós lettem, ami elsőre megijesztett, de utána már tudtam neki örülni, izgatottan vártam. Néhány hét múlva azonban elvetéltem, meg kellett műteni, ráadásul komplikációk léptek fel, aztán újabb műtét. Nem volt könnyű időszak, de már túl vagyok rajta. Azóta még nagyobb lelkesedéssel vetettem bele magam a munkámba.
Lelkiatya szerint ez így rendben van? Kellene tennem valamit? Jó az, ha továbbra is úgy állok hozzá, hogy majd ez a kérdés majd eldől "odafent"? De úgy érzem, hogy ez a hozzállás részemről valahol "csalás", mert nekem nem erőfeszítés így hozzállni. Összehasonlításképpen: ha az lenne a tét, hogy pl. lesz-e belőlem valaha nagydoktor a tudományterületen, amit művelek, arra már sokkal nehezebb lenne azt mondanom, hogy "majd eldől odafent", és a Jóisten akarata legyen meg, ne az enyém -- mert ezért a célért keményen küzdök, ezt nagyon szeretném. Bár leírva kicsit ijesztőnek tűnik, amit most írtam... De tényleg így érzek.
Nagyon köszönöm előre is bölcs sorait. Nagyon szeretem ezt a rovatot.
Kedves Testvérem! Meglátásom szerint Ön helyes úton jár. Ami a karriert illeti, fontos elkerülnie a hiúságra vivő veszélyt, hogy az elért eredményével esetleg mások előtt akarjon bármilyen elismerést kivívni. Ne ez legyen a szeme előtt! Hanem az, hogy Önnek nem véletlenül adott ilyen talentumokat az Úr, ezt használnia kell, mégpedig mások javára, az emberek, az emberiség szolgálatára. Ez vezesse! Hogy eközben nem vágyik gyermekre, ebben nem látok semmi rosszat. Sőt, én is ezt tanácsolnám, amit tesznek is. Legyenek nyitottak a gyermekáldásra, de nem kell minden követ megmozgatniok, hogy minden áron legyen gyermekük. Arra nagyon figyeljen oda, hogy ha mégis megáldja Önöket a Teremtő egy gyermekkel, s emiatt veszélybe kerülne a kitűzött életpálya, azért akkor is meg kell őrizni ezt a nyitottságot. Tehát azt tanácsolom, hogy ami a munkáját, célkitűzéseit illeti, ott is gyakorolja az Istenre hagyatkozást: "Legyen meg a Te akaratod!" Hiszen, ha nem így imádkoznék, akkor netán olyat akarna elérni, amit nem Isten szán Önnek. Ettől mentse meg az Ég! Éljék szépen a házaséletüket, szeressék egymást, és munkálkodjanak a saját területükön is örömmel, keresve, hogy minél hasznosabbak legyenek mások számára!
Kedves lelkiatya a mai szentmise hallgatás közben jutott eszembe hogy valamit nem értek, Keresztelő Szent János azt mondta amikor kérdezték tőle hogy ő e Illés, hogy nem ő az, de pár nappal ezelőtt meg az evangéliumban Jézus azt mondta hogy Illés már eljött, de nem ismerték fel és Keresztelő Szent Jánosra utal... Ez hogy lehet, hogy kellene helyesen értelmezni a Szent írás látszólagos ellentmondását?
Ha történetesen Keresztelő Szent János a maga elmélkedései közepette, a saját hivatása felőli töprengéseiben arra a gondolatra jutott volna, hogy valóban ő az, akiről az ószövetségi jövendölések szólnak, őbenne Illés lelke jött el, minden bizonnyal azon nyomban elhessegeti magától ezt a veszélyes, gőgösségre vivő gondolatot. De még ha valamilyen különleges megvilágosítás folytán kapott volna mégis Istentől belső megvilágosítást, hogy bizony, ő az, akinek a Messiás előtt Illés lelkével kell föllépnie, biztos vagyok benne, hogy azt sem mondta volna el a körülötte lévő tanítványoknak. Tehát akár tudta, akár nem, hogy ő Illés, biztosan nem válaszolt volna rá, hogy ő az. Főként nem a főpapok és farizeusok követeinek. Így érthető az ellentmondás. Jézus maga tett róla tanúságot, de ezt János aligha értelmezte volna saját magára.
Kedves lelkiatya ma a misén azt mondták hogy aki csak tud az gyontassa meg magát és adjon fel magának valami elégtételt, hogy minél kevesebb ember gyónjon a járvány miatt. Azt szeretném kérdezni hogy ez egy teljesen érvényes gyónás? Lehet utána áldozni? És ha igen akkor miért tanítottak nekem mást? Régen azt tanultam hogy csak a szentgyónás törli el a bűnt és csak felszentelt pap gyóntathat, és még az atyák is egy másik atyának gyónnak. Magunkat hogy tudjuk érvényesen feloldozni? Még a feloldozás szövegét sem tudom és szerintem az Úr csak a papoknak adta meg ezt a hatalmat...... Emellett nem akarok protestáns lenni. Kezdek félni, minden eddig tanult dolog megváltozott... Gyónás, szentmise kötelező bűn nem bűn..... Pontosan a gyónás és az áldozás miatt nem akarok protestáns lenni, nálunk is átalakítják? Görög katolikus egyházban marad a régi rend? Át lehet oda menni?
Minden bizonnyal itt valami félreértés lehetett. Ön teljesen jól gondolja, hogy senki emberfia nem tudja meggyóntatni saját magát. Bűnbánatot tud tartani, imádságban kifejezheti bocsánatkérését az Úrnak, ez helyes és lelket építő jámbor cselekedet. Ezt ki is egészítheti azzal, hogy magának szab valamiféle elégtételt. Bár én személy szerint ezt nem tanácsolnám, hiszen valóban nem szabad összekeverni az ilyen egyéni bűnbánattartást a szentgyónással. Ez ugyanis nem szentgyónás. Nyugodjék meg, e téren semmi nem változott a katolikus egyházban. Az tény, hogy rendkívüli helyzetben vagyunk, s adódhatnak rendkívüli megoldások. Ha most nem tudnak eljutni a szentgyónáshoz, akkor érdemes ezt a mélyebb bűnbánattartást megtenni, de azért mihelyst arra lehetőség nyílik, fontos meggyónni minden fölidézhető bűnt a pap előtt is. Akkor kap majd ezekre szentségi föloldozást.
Kedves Atya!
Egyetért ezzel a Márai Sándor idézettel?
"A kifelé hordott, feltűnően mutogatott és bizonyítgatott vallásosság mindig mély és gyáva kapzsiságot és nemi éhséget leplez."
Minden bizonnyal igaz ez az állítás, mély emberismeret rejlik mögötte. Mégsem szabad egyszerű és állandó képletként kezelni. A látványos látszatvallásosságnak számtalan egyéb indítóoka is lehet, nem csak ez a két, pontosabban négy, szörnyen megalázó emberi gyöngeség. Úgy gondolom, az író szánt szándékkal a legalantasabb jelzőket kereste (gyáva, kapzsi, parázna, mohó), hogy azokkal fejezze ki legmélyebb megvetését a farizeusi magatartás iránt. De lehet még hiúság, számító magatartás, önzés, kérkedés és még sok más hitványság is. Ezzel a mondatával a két oldal súlyos szembenállását akarhatta kifejezni. Tehát nem föltétlenül lélektani képletet fölállítani, hanem arra rámutatni, hogy a magasztosnak tűnő álarc valójában micsoda alantas indítékokat rejt. A részletek pedig, a tetszetősnek ható látvány és a leleplező jelzők másodrendűek.
Kedves Lelkiatya! Van egy rossz szokásom, ami egyben veszélyes függóségem. Nem tudom eldönteni róla, hogy bűn-e. Ha tudnám biztosan, hogy bűn, akkor meg lenbe a motivációja az értelmemnek. Honnan tudhatom, hogy a nagyon sajátságos parázna cselekedetem valóban az vagy csak én képzelem ezt?
Lehet, hogy szeretné azt hallani, hogy bűn, és ha így van, akkor máris értelemszerűbb volna, hogy elkerülje, hogy ne kövesse el. Én azonban mélyebb okokról szeretnék beszélni. Sokszor nem azt a kérdést kell föltennünk, hogy ez vagy az a cselekedet vajon bűn-e, hanem, hogy az üdvösségemet szolgálja, mások szolgálatára vagyok-e vele vagy nem. Mert ha nem a magam vagy mások üdvösségét szolgálja, akkor inkább kerüljem el.
Ha van egy sajátságos parázna cselekedete, akkor az nyilvánvalóan bűn. Mindenképpen kerülje! Akár milyen kicsinek, jelentéktelennek tűnik is.
Tisztelt Lelkiatya!
A Szent gyónás nálunk Görögkatolikus -oknál akkor is érvényes ha a pap gyónás alatt vagy épp feloldozásnál nem teszi a fejemre a
Epitrachelion t? Ezt nagyon fontos lenne számomra hogy tudjam ezért kérem és egyben köszönőm is mielőbbi válaszát!
Valóban, a görögkatolikus gyóntatásnál fontos elem, hogy a pap a feloldozáskor az epitracheliont a gyónó fejére teszi, és úgy mondja el a föloldozó imát. Ez most, az érintésektől tartózkodó időszakban sajnos nem lehetséges. Természetesen a feloldozás éppenúgy érvényes, azt nem befolyásolja.
Tisztelt Lelkiatya! Azt szeretném kérdezni, hogy mir jelent szeretni a világot?
?Ne szeressétek a világot, sem azt, ami ebben a világban van. Ha valaki szereti a világot, abban nincs meg az Atya szeretete, mert minden, ami a világon van, a test kívánsága, a szemek kívánsága és az élet kevélysége. Ez nem az Atyától, hanem a világtól van.? (János 2.15)
Ez azt jelenti, hogy minden földi élvezettől és örömtől el kéne fordulni? Ha jobban belegondolok, elég sok világi dolog érdekel. Tetszik a technológia felődése, a legmodernebb autók, sportesemények, filmek, és még sorolhatnám. Elég sok mindet szeretek, és a szabadidőm jelentős részét az ezekkel való foglalkozás teszi ki. Ez persze nem jelenti azt, hogy elhanyagolom a lelki dolgokat, pl.: Szentmisét, Bibliaolvasást, és a Szentek életének megismerését.
Valóban be kéne zárkózni, és csak az előbb említett hittel kapcsolatos dolgokban kellene örömöt keresni? Csak az így élő ember élete kedves Isten előtt? Ha nem így teszek, akkor bűnt követek el?
Tudom, hogy a világban található dolgok elmúlnak, és azt is, hogy sokkal értékesebb a hit minden földi dolognál. De nem vagyok elég erős ahhoz, hogy kizárjak mindent az életemből.
Köszönöm a válaszát!
"Egy testvér megkérdezte Izaiás atyát: Mi a világ? Az öreg pedig így felelt: A világ a dolgokkal kapcsolatos nyugtalankodás, a világ a természettel ellenkező tevékenység, és ha teljesítjük saját, test szerinti akaratunkat. A világ az, hogy ha azt gondoljuk, hogy mindig ebben az életben fogunk maradni. A világ az, hogyha a testünkkel a lelkünk rovására törődünk, s ha abban keresünk dicsőséget, amit el fogunk hagyni."
Ezt persze, egy világtól távol élő remete mondta, de sok olyan igazság van benne, amit mi is megszívlelhetünk. Szent János evangélista kifejezetten a bűnös világra használja ezt a "világ" kifejezést. Nem pedig az Isten által teremtett csodaszép világra, amely tele van értékekkel, amelyek mind az ő dicséségét hirdetik. Amikor az embert sok dolog érdekli, akkor valójában az Isten által teremtett világot kutatja, próbálja fölfedezni. Pontosan ezért teremtette nekünk a világot, hogy élvezzük, hogy fedezzük föl, hogy éljünk vele és benne. Attól kell elzárkózni, amelyek viszont nem Isten dicsőségét szolgálják - következésképpen nem a mi javunkat. Ezt kell mérlegelni. Úgy is fogalmazhatunk, hogy azt lehet és kell szeretni a világban, amit Isten szeret benne, amibe nem vegyül a bűn, ami az üdvösségünket szolgálja.
Felteszem még egyszer a kérdést, mert már elküldtem jó ideje, de nem kaptam választ!
Mi a biztosíték arra római katolikusként, hogy átváltoztatott ostyát kapok? Lehet, hogy jelen van a szentmise alatt az átváltoztatás során Jézus, de arra a vacsorára, ami a szentmise alatt történik a hívek "közreműködésével", arra csak a papok "hivatalosak". Ugyanis ők fogyasztják el azt az ostyát. A mi kenyerünket mikor változtatják át?
Sajnos nem vagyok járatos a római rítus liturgikus kérdéseiben. Ezért csak egyszerű, gyakorlati választ tudok adni. A kérdés föltevése számomra meglepő. Mintha egy gyermek az édesanyjával szemben vetné föl, hogy vajon mi a biztosíték arra, hogy amit elém teszel, az valóban étel, nem pedig valami más. Az Eucharisztikus ünneplés lényege, hogy Krisztussal egyesüljünk, isteni erejével töltekezzünk. Nem kétséges, hogy mindenki, aki ezen részt vesz és áldozni szeretne, az - a római katolikus szentmisén - Jézus Krisztus Szent Testét veszi ilyenkor magához. (Keleti rítusú Liturgián ugyanis Szent Testből és Szent Vérből részesülünk.) Az egy valóban nehezen értelmezhető gyakorlat, hogy sok esetben nem abból az Eucharisztiából részesülnek a hívek, mint ami az oltárasztalon van, hanem egy korábbi szent misén átváltoztatott Szent Testből. Ennek, véleményem szerint, csupán praktikus okai vannak, de hozzáteszem, nem nagyon tudnék mellette érvelni, hogy ez miért jó. De hogy Krisztus Testét kapják a hívek, az nem kétséges. Sok helyen egyébként már nem ez a gyakorlat.
Kedves Lelkiatya! Azt tudjuk, hogy Krisztus király ünnepével véget ér az egyházi év, és Adventtel elkezdődik az új. De mi van a két vasárnap közötti idővel? Hétfő-Szombat, ezek hova tartoznak és hogyan hivatkozunk rájuk?
A római katolikus egyház liturgikus kérdéseihöz végképp nem értek. Megkérdeztem egy liturgikus szakembert és a következőt válaszolta:
Krisztus Király utáni hétköznapok is a záráshoz tartoznak. Amikor eltelik az a hét, akkor kezdődik advent első vasárnapjával az új egyházi év.
Tisztelt Lelkiatya!
Mi számít ítélkezésnek és mi nem ? körvonalazva .
Mert tudom ám hogy nem lenne szabad ítélkezni de akarva akaratlanul bele esek (igasagerzetbol legtöbbször)
Azt is tudom hogy azért nem.lenne szabad főként mert nem én ülők abban az Itélő székben +! hanem KRISZTUS. És csak Ő ítélkezhet !
Az Úr áldja +!
Válaszát köszönőm!
F
Ezzel újra és újra meg kell küzdenünk. Rosszra hajló emberi természetünk, amely legbelül arra törekszik, hogy olyanok legyünk, mint Isten, a torz képet veszi elő, és azt próbálja utánozni. Amikor ítélkezünk, akkor valóban Isten helyébe tesszük magunkat. Ő ugyanakkor valóban látja a hátteret, az indítékokat, hogy egy ember mit miért tesz, mi meg azokból legtöbbször semmit nem látunk, mégis balgán kimondjuk az ítéletet róla - legalábbis magunkban. Ezért van az, hogy Isten bölcsen és irgalommal ítélkezik, mi pedig balgán és irgalmatlanul. A mi igazsgáérzetünk mindig töredékes, mindig csak egy kis részt látunk, s annak alapján ítélkezünk. Ezért érdemes óvakodni tőle, mert vajmi esélye annak, hogy valóban igazságos ítéletet mondunk. De nem is feladatunk. Legtöbbször egyáltalán nem feladatunk megítélni, hogy amit a másik tesz, az jó vagy rossz. Ráadásul ebben a magatartásunkban nem kevés hiúság is rejtőzik. Ha más hibáját látom, kibeszélem, ezzel kimondatlanul is azt érzékelem és érzékeltetem, hogy én viszont nem vagyok olyan, én jobb vagyok. Önbecsapás. Nagyobb békében él az az ember, aki óvakodik az ítélkezéstől.
Ha ítélkezésen kaptam magam, akkor legjobb, ha az illetőért, akinek a hibáját megláttam, vagy látni véltem, imádkozom. Akkor át tudom fordítani az ördög incselkedését, és ha rá is vett engem az ítélkezés bűnére, azt áldássá fordítom. Nekem is jót tesz, ha bűnös testvéremért imádkozom, meg ő is kegyelmet kap ezáltal.
Kedves Lelkiatya! Mi a véleménye a Lelkiatyának arról, hogy fiatal katolikus nőként komoly figyelemmel próbálom követni a hazai és nemzetközi politikai eseményeket? Sajnos többször előfordul, hogy harag vagy gyűlölet van bennem az egyes jelenségek miatt, de ezt törekszem minden alkalommal meg is gyónni. Tanár is vagyok, így tehát felelősségemnek érzem naprakész lenni a politikában. Napjainkban mintha kezdene elhatalmasodni egy félelmetes jelenség, a liberális eszmék, LMBTQ, gender ideológiák, új kommunista gondolatok és még sok hasonló... Jogos az aggodalmam, vagy csak túlgondolom a dolgokat?
Én is úgy látom, hogy ezek a sötét erők hihetetlenül fölerősödtek. Ezekre oda kell figyelni. Törekedni kell megérteni a jelenségeket, az emberi magatartásokat. Haraggal, gyűlölettel válaszolni csupán emberi gyarlóság. Az nem segít semmit. Persze, nyilván nehéz higgadtnak maradni, amikor gyermekeink lelkületét módszeresen rombolják. Ez most valós veszély, s azért jó látni, érteni a folyamatokat, mert csak akkor tudunk azokra megfelelő, hiteles válaszokat adni. Igen, én is úgy látom, hogy új kommunista eszmék erősödnek föl, és még raffináltabb módon, mint 100 évvel ezelőtt. De nekünk is van már tapasztalatunk, azt is okosan föl kell használnunk. Súlyos hiba volt a század elején, hogy eleink nem vették észre, mekkora fenyegető veszély bontakozik ki a kommunista eszmékben. Annyira képtelenségnek tűnt, hogy nem is vették komolyan. S egyszercsak azt vették észre, hogy már teljesen átjárta az emberek, a tömegek gondolkodását. A német nemzet-szocializmus ugyanabból táplálkozott, mint a szovjet bolsevizmus. Kétségtelen, hogy nagyon hasonló folyamatoknak vagyunk mi is tanúi, részesei. Erőteljesen és jól kell föllépnünk, cselekednünk, nehogy újra sátáni hatalmak irányítsák az országokat.
