Jelentős mértékben egyetértek Önnel. Ha megfigyeli, Ön is csupa olyan országot sorolt föl, amely tőlünk keletre fekszik. S ha nem is pontosítottam, én a Nyugat-Európában tapasztalható kereszténységhez képest érzem úgy, hogy nálunk még erősebben élnek a keresztény értékek, még jobban hatnak az emberek gondolkodására. Tőlünk keletre ez még erősebben hat. Bár nem lehet általánosságokat mondani egyik országról sem. Görögországban például az állami televízió közvetíti a föltámadás szertartását, de azért az atyák sokat panaszkodnak ott is a hívek elvilágiasodásáról. Magam sem emlékszem már, milyen összefüggésben mondtam, hogy Magyarország a kereszténység egyik bástyája, de látva a nyugati országok kereszténységét, azt látom, hogy nálunk a fiatalok magatartása és általában a társadalmi gondolkodás még mindig sokkal közelebb áll az egyszerű keresztény értékekhöz, mint náluk. Hogyan látom a kereszténység helyzetét világ szinten? Ha megvizsgáljuk a statisztikai adatokat, kiderül, hogy csak Európában és Észak-Amerikában ilyen vészes a helyzet. Ázsiában, Afrikában, Dél-Amerikában egyáltalán nem csökken a papi és szerzetesi hivatások, a keresztelkedések száma. Természetesen a súlyos keresztényüldözések miatt szenvedő országokban más nehézségek sújtják a kereszténységet, tehát a világkép egészen összetett. Mindezeknél azonban sokkal fontosabbnak tartom a magunk személyes hozzáállását. Amikor azt mondom, írom, hogy Magyarország a kereszténység bástyája, akkor kétségtelenül ebbe a vágyamat is belefogalmazom: nagyon szeretném, hogy az legyen, hiszek benne, hogy az lehet. S természetesen tennünk is kell érte. Ezért nem félek ilyen kijelentéseket tenni, mert ezzel is inkább segíteni szeretném a magyar kereszténységet, amely nem egy magától létező jelenség, hanem mi, egyes keresztény személyek és közösségek tesszük azzá, ami. Tegyük bástyává, a kereszténység erős bástyájává hazánkat!

Megfogalmazni nehéz volna. Megpróbálom körülírni, vagy legalábbis néhány gondolatot mondani, amely valamelyest megvilágítja. Ugyanis hatalmas titokról van itt szó, amelyet csak megközelíteni tudunk, megérteni, fölfogni nem. Isten hatalmáról van ugyanis szó. Jézus Krisztusban, akit csupán embernek láttak, maga Isten volt jelen közöttük. Amikor beszélt, Isten szavát hallották. Isten szava teremtő szó. Ugyanez a szó hozta létre a világmindenséget. "Isten szólt: ?Legyen világosság?, és lett világosság." (Ter 1,3) Jézus ugyanezzel a szavával gyógyított, bűnöket engedett el. "Mi könnyebb? Azt mondani, hogy megbocsáttatnak a te bűneid, vagy ezt mondani: Kelj fel, és járj?" (Mt 9,5) Úgy bánt az isteni hatalommal bíró szavakkal, ahogy akart. Ezt érezték rajta, amikor hallották beszélni. Megtapasztalható-e a mi életünkben? Igen. De mint ahogy Jézus szava nem mindig ugyanazzal a hatalommal jelent meg, így a mi életünkben sem mindig egyformán érzékelhető. Persze, leginkább azt szoktuk mondani, a mi érzékenységünktől függ. Amikor sokat imádkozunk, érzékenyebbé válik a lelkünk, könnyebben fölfogjuk Isten szavát, erőteljesebben hat ránk. De van arra is példa, hogy Isten szava váratlanul lep meg bennünket, talán nem is voltunk rá fölkészülve, és egyszerre csak megérinti a lelkünk. Persze, annak is kell, hogy legyen előzménye. Ékes példa erre Szent Pál esete, aki egyáltalán nem volt felkészülve az Istennel való találkozásra. Mégis addigi buzgósága - ha ellenkező előjelű volt is - Istennek elegendő volt, hogy erőteljesen megszólítsa, olyan hatalommal, hogy teljesen átalakítsa az életét.

Minden bizonnyal nem arról van szó, hogy az utóbbi időben rosszabbodott volna a helyzet. Mindig rossz volt. Pontosabban szólva mindig volt rossz is. Meg jó is. Az egyházunk szeretete, a Krisztusba vetett hitünk éppen azt eredményezi, hogy nem fedjük el a rosszat, de a rossz látványa sem fedi el a tiszta tekintetünket. Vagyis, hogy a sok rossz élmény és tapasztalat ellenére meglátjuk a jókat is. Mert, hála Istennek, van nagyon sok jó is. Akárcsak erre a fórumra is nagyon sok jó tapasztalatról szóló beszámoló is érkezhetne. Csak valahogy a rosszat, az oda nem valót sokkal hamarabb észrevesszük, jobban szembeötlik. Mit lehet tenni? Imádkoznunk kell azokért a személyekért, akik méltatlanságot követnek el a szeretet ellen, meg azokért, akiket ezzel megsebeznek. Ugyanakkor hálás szívvel meg kell látnunk a Lélek munkáját is az Egyházunkban, egyházi intézményeinkben. Ez tehát a feladat. S ez rajtunk múlik, nem pedig szerencse kérdése, hogy jó vagy rosszat látok-e meg többet.

Sajnos nem vagyok járatos Budapesten. Javaslom, hogy menjen el a Ferenciek terére. Ott állandó gyóntatás folyik. Ott mondja el panaszát bánatát, s az atya, aki meghallgatja Önt, biztosan fog tudni segíteni. Isten áldja!

Nem halálos bűn. Az ember attól nem kárhozhat el, amit bán, amitől szeretne szabadulni, amiből szeretne kilépni. Hiszen ez azt jelenti, hogy ez béklyó, megkötözöttség, rabság. Hogy volna lehetséges, hogy az ember a földön rabságban él, ráadásul a bére odaát az örök kárhozat volna. Nem. A kárhozatra csak az jut, aki oda is akar jutni, aki nem törődik Istennel és az ő szavával, nem törődik embertársával és az ő javával. Ez most így kialakult Önnél, belefutott egy-két kísértésbe, az érzékiség területén beengedett kisebb bűnöket, lehet, hogy csak gondolt rá, esetleg ilyen képeket nézegetett, s ez már kellőképpen elgyöngítette az akaraterejét, és hatalmába kerítette. Az egyik fontos dolog, hogy ne keseredjék el emiatt. Eszébe ne jusson azt gondolni, hogy akkor most Önt nem szereti az Úr, vagy meg akarja büntetni. Szó sincs róla. Ebben a vergődésében még nagyobb irgalommal tekint Önre, és akar segíteni. Forduljon hát felé bizalommal, ő már most nyújtja Ön felé a segítő jobbját. Kezdjen el erőteljesen olvasni zsoltárokat, naponta többet is. Amikor érzi, hogy érkezik a késztetés, akkor újra vegye elő a Zsoltároskönyvet, ez legyen a kapaszkodója. Amikor érkezik a gondolat, akkor azonnal terelje azt el, keressen valami erős, izgalmas egyéb témát, ami lekötheti, amivel szívesen foglalkozik (főzes, sport, séta, stb.). Kezdjen el rendszeresen gyónni. De függetlenül az ilyen jellegű bukásoktól. Gyónjék havonta és áldozzon minél gyakrabban, legalább minden héten. Szépen el fog múlni ez az erős késztetés. Majd arra figyeljen, hogy mindjárt az első érzékiségre vezető kísértésnél legyen résen, és máris forduljon más felé. És persze, kérje a Mindenhatót, hogy szabadítsa meg ettől a bűntől.

Kedves István! Ha jól értem, a legutóbbi gyónása alkalmával valamilyen rossz élmény érhette. Ennek ellenére ez a csalódás ne bizonytalanítsa el abban, hogy az odaadó, hiteles lelkiélethöz szükségünk van lelki vezetőre. Anélkül ne vágjon neki ilyen veszélyes útnak. Nem szükséges, hogy a lelkivezető ugyanazon településen éljen. Nem vagyunk olyan nagy ország, Nem olyan nehéz fölkeresni esetleg messzebb lakó lelki atyát is.

Lehet, hogy ebben az okfejtésben némileg összekeveredik a pap és a szerzetes alakja. Ugyanis a szerzetesekre szoktuk mondani, hogy főállásban imádkoznak, s azzal segítjük őket, ők meg minket, ha hagyjuk őket imádkozni. A papnak is elsődleges feladata az imádság, de azért, hogy a közösség vezetését hitelesen, krisztusi módon tudja ellátni. Persze, bölcs józansággal kell mérlegelnie, hogy mi az, amit neki kell elvégezni, s mi az, amit a híveknek, a munkatársaknak. Már csak azért is, hogy az imádságnak napi több órát tudjon szentelni. Tehát igaza van a költői kérdésben fogalmazott gondolatában, hogy az atyák az imájuk nagyobb részét az Istennek adnák, s csak ami hátramaradt, azt a híveknek, az nagyon szépen előrevinni egyházunkat.

Az ünnepeinknek különböző fokozatai vannak. Felsorolom mindet: hat sztihirás, doxológiás, polieleoszos és lítiás. Ezek a jelzők arra vonatkoznak, hogy a napi zsolozsmában mit veszünk az ünnepelt szentnek. Ha a vecsernyében egy szentnek hat sztihirája van, ez már magasabb fokozat, mint az egyszerű hétköznap, s ezt még nem is szoktuk ünnepnek nevezni. Amikor azonban doxológiás napot jelez a naptár, akkor az utrenyében az olvasott doxológia helyett énekelt vagyis nagy doxológiát veszünk. Ezt már kisebb ünnepnek szoktuk venni. A következő fokozat az, amikor az utrenyében az un. sokirgalmú (ezt jelenti a polieleosz), azaz a 134-135. zsoltár verseit énekeljük. A lítiás ünnep pedig az, amikor a vecsernyében olvasmányokat is veszünk és az előverses sztihirák előtt még lítiai sztihirákat is veszünk. Ezek már a nagyobb ünnepek. A következő és legnagyobb fokozat, amikor ezt a lítiai fokozatot Krisztus vagy az Istenszülő ünnepén vesszük. 12 ilyen nagy ünnepünk van. E kis előzetes után tudom pontosítani, hogy az Istenszülő övének elhelyezése (aug. 31.) csupáncsak doxológiás ünnep, az egyházi év kezdete (szept. 1.) pedig polieleoszos.

Legjobb, ha fölkeres egy szerzetesközösséget, és ott elbeszélget valamelyik testvérrel/nővérrel. Ugyanis nem minden rendben azonosak a követelmények. Viszont nagyon sok mindent lehet pótolni. Még ha akár megkereszteletlen valaki, akkor is lehet szerzetes. Persze, akkor kicsit hosszabb idő az előkészület, csak ezzel jelezni akartam, hogy még akár ez is lehetséges. De ismétlem, érdemes ezeket személyesen megbeszélni bármelyik közösség tagjával vagy elöljárójával.

Nem tudom, hogy meg lehetett volna másképp megoldani vagy sem. Ezt mi nem tudjuk eldönteni. Minthogy nagyjából évszázadonként egy ilyen esemény van, én is úgy ítélem meg, hogy nagyon sok mindent joggal alá rendelhetünk ennek a rendkívüli eseménynek, s érdemes emiatt bizonyos kellemetlenségeket, nehézségeket elviselni. Érdemes továbbá a személyes hátrányból fakadó nehézségeket inkább fölajánlani, a fölajánlás által azokból értéket kovácsolni, mint méltatlankodással veszendőbe hagyni ezt a fölajánlási lehetőséget. A vértanúkról szóló egyik sztihiránkban a szenvedést elviselők így bíztatják egymást: "Tegyük szeretettel a bekövetkezendőt!"

Teljesen megértem a szomorúságát, magam is osztozom benne. Általában azért nem jellemző az atyákra a trágár beszéd. El sem tudom képzelni, mi hozhatta ki ezt az atyát ennyire a sodrából, hogy ilyen szavakat használt. Illetve legalább ennyire súlyos, hogy ilyen szeretetlenül bánt a munkatársaival. Természetesen az egyházfiak sem tehetnek ilyet, mint más sem. De bizony, végtelenül gyarlók vagyunk. A papok éppenúgy rászorulnak a rendszeres gyónásra a bűneik miatt, mint bárki más. Kinek ez, kinek az a gyengéje. Lehet, hogy egy másik atya jobban tud uralkodni az indulatain, de ennél súlyosabb vétkeket követ el. Mit tegyünk? Imádkozzunk a papjainkért! Imádkozzunk a hittestvéreinkért, akiket esetleg az atyák bűnei rossz irányba terelnek. Az imádságainkkal tudunk segíteni az ilyen helyzeten. A botránkozásunkkal, az ítélkezésünkkel nem tudunk segíteni. Még ha nehéz is, érdemes ezt az utat követni.

Rugalmasan és hűséggel kell megtartani az Úr parancsait. Minden helyzet más és más. Nincs merev szabály, amit, ha belepusztulunk is, meg kell tartani. Ilyet sem Szent Pálnál sem a Szentírás bármely részében, sem pedig az Egyház tanításában nem talál. Krisztus örömhíre éppen az, hogy elhozta nekünk a szabadságot. Egy mélyen hívő, keresztény hitét gyakorló ember belsőleg, lelkileg szabad. Ebből a szabadságából fakadnak a tettei. Sem Szent Pál, sem az Egyház nem testellenes. Épp ellenkezőleg, csodálatos tanítást ad a Teremtő Isten által megalkotott világ rendjéről. Ebben az áll, hogy a férj úgy szeresse feleségét, mint ahogyan Krisztus szereti az Egyházat. Krisztus a tulajdon testét adta oda, ugyanúgy a férj is oda kell, hogy adja magát a feleségének. Amikor a feleség engedelmes a férjének, akkor ez az Egyház és minden egyes emberi lélek magatartása Krisztus iránt. Ez persze, az ideális, ezt a maga tökéletességében senki nem tudja megélni, de érdemes erre törekedni. Ez, persze, a házastársakra vonatkozik. Ez az odaadás, testileg-lelkileg, nyilvánvalóan csak egyetlen embernek lehet. A leány a szüzességét csak egyetlen férfinek ajándékozhatja. Második már nincsen! A házastársi kapcsolat tehát csakis akkor jöhet létre, amikor már az életre, sőt, örök életre való elköteleződés megtörtént, s azt a házasság szentsége hitelesítette is. Lehet, hogy már jóval előtte örök hűséget fogadtak egymásnak, de az emberi tapasztalat azt mutatja, hogy ekkor ez még kevés, ez még nem hordozza Isten áldását. Erre való a házasság szentsége, hogy ez az elköteleződés új életformát teremtsen. Addig csak ígérgetés. Amit az Ön soraira válaszul írok, hogy ez a nagyon magas fokú erkölcsi norma - amelyet a mai, Istentől elfordult világ kinevet, betarthatatlannak tart! - ez a házasságig való megtartóztatásra vonatkozik. De egyáltalán nem jelenti azt, hogy ennek ne lenne előjátéka. Az udvarlás időszaka nem csak lelki közeledést jelent. Elsősorban azt, de már akkor is testben élő két szerelmes emberről van szó. Nem lehetséges, hogy a szerelem testi jelei a házasságkötés után egyszeriben megjelennek, addig pedig semmi. Tehát, ha szeretik egymást, akkor egy idő után nyugodtan megfoghatják egymás kezét, megölelhetik, megcsókolhatják egymást. Nem tanítja sem Szent Pál, sem az Egyház, hogy ezt nem volna szabad. A tapasztalati bölcsesség mondatja azt, hogy nem érdemes ezzel túlságosan előre menni. Ha az ember nem tartja meg a határokat, akkor a testiség nagyon erőteljesen jelentkezik, adott esetben még a lelki szerelem kárára is lehet. Ezért érdemes tartózkodónak lenni a szerelem testi megnyilvánulásaiban. De nem bűn a csók, az ölelés, a testi közelség hosszas megtartása. Amit a józanság nevében tanácsolhatok az a következő: ne feküdjenek egymás mellé még ruhástul sem, ne érintsék egymás érzéki területeit simogatással és ne töltsenek hosszú időt a testi közelséggel, hosszas csókolózással, ölelkezéssel. Nem azt mondom, hogy ez bűn, és ha ilyet tesznek, nem áldozhatnak. Azt mondom, hogy okosabb, ha ebben mernek mértéktartóak lenni. Akkor később a házastársi, testi kapcsolat is tud nagyon figyelmesen kibontakozni, minden önző szélsőségtől mentesen. Ezt a józanságot, ezt a mértéktartást tanítja az Egyház. Ezt érdemes szabadon követni, a parancsot belsőleg megérteni, belsőleg szabadon követni. Érdemes erről sokat beszélgetni, keresni, kutatni az értelmét, célját. Ez fejleszti bennünk a lelki, erkölcsi szabadságot.

Jó szívvel ajánlom a Pécsett szolgáló Zajácz Gábor görögkatolikus parókus atyát.

Legalábbis javasolt ilyenkor is megtartani bizonyos böjtöt. Az egyházi előírás ezen a napon sem törli el a böjtöt, csak a vasárnap miatt enyhít rajta. Minthogy a legenyhéb böjti megtartóztatás a húsról való lemondás, ezért ezt ajánlom én is. Egészen biztosan kibírja bárki, ha ezen a napon nem eszik húst. Vagy éppen valami másról mond le, mondjuk, az édességről vagy kávéról vagy egyéb dologról, ami személyes fölajánlás lehet. Az önmagában még nem bűn, ha valaki eszik húst, főként, ha helyette valamilyen más önmegtagadást ajánl föl. Azt tartom bűnnek, ha valaki ezzel a bűnbánati nappal egyáltalán nem törődik. De bizonyosan nem tekinthető halálos bűnnek sem, hiszen csekély tartalmú cselekedetről van szó. Aki tehát bármilyen ok miatt nem teheti meg, hogy elkerülje ezen a napon a húsevést, az keressen helyette más lemondást. Így tudja jól megszentelni Keresztelő Szent János vértanúságánek emléknapját.

Megértéssel, meghallgatással, imádsággal. Ha van, akire lelkileg támaszkodhat, az már nagyon nagy segítséget jelent. Ha az illetőn látja, hogy neki van ereje, akkor már ez a tény is erőt ad a hitében, hivatásában elbizonytalanodott embernek. Nem kell feltétlenül tanácsokat sem adni. Ha annak az embernek, aki megértő szívvel hallgatja, van erős hite, derűje, Istenbe vetett bizalma, akkor ez önkéntelenül is átmegy a rászoruló testvérére. Természetesen ez a lelki segítség még sokkal többet jelent, ha imádsággal is meg van támasztva. Amint kérte, én is imádkozom ezért a kolléganőjéért.