Álljon helyt és tartson ki ebben! Most nyilvánvalóan ez a feladata. Lehetőséget kapott, éljen vele, s ne meneküljön el olyan érveléssel, hogy ezt Ön nem érdemli meg. Persze, hogy nem. Ajándék, aminek hálás szívvel örülni kell. Ha méltatlannak érzem rá magam, ez jogos érzés, de ez egyáltalán nem késztethet arra, hogy visszautasíítsam a lehetőséget, az ajándékot. Igazából azzal fejezheti ki háláját Isten iránt, meg a munkaadói iránt, hogy a legeslegjobban teljesít, amennyire csak képes. Hogy aztán mi lesz a fejlemény, azt meglátja. De ezt a kísértő gondolatot nyomban hessegesse el, hogy talán saját magának kellene innen kilépni. Ez a zavaró gondolat csak a teljesítőképességét rontja, ez nem vezet semmi jóra. Szóval, köszönje meg és éljen ezzel a lehetőséggel. Ezt várja most Öntől az Úr.

Kedves Zsóka! Alapvetően ez egy rossz szokás, amelyből, persze, nem könnyű kilépni. De elhatározással, elszántsággal sokat alakíthatunk rajta. Nem tudom, szükséges-e magyaráznom az elvet, hogy miért teljesen jogtalan, alaptalan és ezért szükségtelen is ítélkeznünk, egymást megítélnünk. Ugyanis ez egyedül Isten dolga, s amikor ilyet teszünk, akkor ezzel egy kicsit magunkat tesszük Isten helyébe. Ez önkéntelen, s lehet, hogy a mélyén az az alapvető vágy rejlik, hogy olyanok akarunk lenni, mint az Isten. A sátán is ezzel csapta be Ádámot és Évát (Ter 3,5). Ez önmagában egyáltalán nem rossz, sőt, maga Isten ültette belénk ezt a vágyat (Ter 1,27). Csak ezt ferdítette el a csábító, és csapta be az embert azzal, hogy saját erejénél fogva is képes olyanná válni, mint Isten. Holott ez Isten ajándéka, és csak azon az úton lehet ezt elérni, ahogyan ő tanítja nekünk, s nem nélküle, vele szemben. Az ítélkezés is ilyen. Az ember olyan akar lenni mint Isten, ítélő bíróként tetszeleg. Holott eleve tévútra vezető tényező, hogy mi egyáltalán nem látjuk a valóság teljességét. Mindig csak részleteket látunk, nem ismerjük az előzményeket, a belső okokat, stb. Ha egy embert látunk, aki nem úgy viselkedik, mint ahogy mi azt jónak tartanánk, annak ezer oka lehet, amelyeket mind ismerni kellene ahhoz, hogy igaz ítéletet tudjunk alkotni róla. Minthogy azonban erre mi képtelenek vagyunk, ezért kell teljesen tartózkodnunk az ítélkezéstől. Persze, sokszor van, amikor valamely helyzetet meg kell ítélnünk, vagy akár más cselekedetéről ítéletet kell alkotnunk, ha másért nem, akkor azért, hogy én magam azt kövessem-e vagy sem, valamilyen döntést kell hoznom. Szó sincs arról, hogy ez téves dolog volna, hogy ettől is tartózkodnunk kellene. Sokszor és sok helyzetben kell megítélnünk a dolgokat. Ezért kaptuk az ítélőképességünket. De soha nem a másik ember fölött mondunk ítéletet, nem a másikat ítéljük el. Ha látom a tévedését, rossz tetteit, azt tudnom kell mérlegelni, de őt magát meg- és elítélnem nem vagyok följogosítva. No, de ez csak az elmélet. Könnyen lehet, hogy ezzel így Ön is egyetért, csak a rossz szokása mégis arra készteti, hogy akár önkéntelenül is megszóljon másokat, előtte vagy mögötte megítélje, kibeszélje. Ez az, amit kézbe lehet venni. Egy rossz szokástól való megszabadulásban sokszor segít, ha helyette valami mást állítok be. Ha látom valakinek a hibáját, még ha el is kezdem mondani a róla való ítéletemet, de mihelyst fölocsúdok, hogy ezt nem kellene, akkor azon nyomban fölhagyok vele, és egy imában folytatom a mondandómat, elmondok érte egy fohászt vagy akár egy üdvözlégyet, miatyánkot. Persze, ezt csak magamban teszem, nem hivalkodva, de amit mások is érzékelhetnek, hogy nyomban abbahagyom az ítélkező mondatokat. Ha van bennem erre elszántság, akkor meg tudom tenni. S ha követem ezt a gyakorlatot, bizony, igen hamar eredményt lehet elérni, mert az ember önkéntelenül is tartózkodik az effajta megszégyenüléstől. De más kísérő gesztusokat is hozzá lehet kötni. Pl. ha elkezdek ítélkezni, s rájövök, hogy ezt most nem kellene, akkor a számra ütök. Ez a külső mozdulat is igen erős hatás, hogy mihamarabb leszoktasson a rossz szokásomról. De ki lehet találni szelídebb eszközöket is. És persze, az imádság. Nagyon komolyan kérni is kell Isten segítségét, kérni kell a Szentlelket, hogy isteni erővel tudjon küzdeni ezen emberi gyöngeséggel szemben.

Kedves Sándor! Azzal a reménnyel teszem közzé a sorait, hogy lesz, aki ilyen módon is fog tudni segíteni Önöknek. Én is örülök az eddigi fejleményeknek, hiszen én is imádkoztam Önökért. Ezt továbbra is megteszem. Az Úr minden bizonnyal megsegíti Önöket, s talán majd néhány jószándékú ember is.

Nem tudom, milyen munkahelyekkel próbálkozott, de egészen bizonyosan van olyan hely, ahol ez majd nem jelent nehézséget. Ne adja föl, néhány kudarc, vagy akárha sok is volt, ne bizonytalanítsa el a reményben, az Istenbe vetett bizalmában. Isten tartogat Önnek megoldást. Ehhöz a legfontosabb, hogy valóban bízzon is benne. Az emberek vélekedésétől szakadjon el, azzal egyáltalán ne törődjék. Istenre figyeljen, vele tartson minél mélyebb kapcsolatot. Így szép lassan kirajzolódik az Ön számára is, hogy hol tud leghasznosabb lenni, hogy tudja szolgálni hatékonyan az embertársait. Mert, ugye, a munkahelyünkkel mindig ezt kell keresnünk.

Sok érdekes kérdést említ a fölvetésével. Egyrészt tudnunk kell, hogy a Szentlélek ajándékának szentségét sokkal inkább pedagógiai, lelkipásztori szempontból tették jóval távolabbra a keresztségtől, semmint teológiai okok miatt. Arra méltóvá lenni nem lehet. A róla szóló tanítás segít valamelyest megérteni, hogy mit is jelent a Szentlélek ajándékának pecsétje, de ettől még nem válik rá méltóbbá az, aki ebben az oktatásban részesült. Erre jó példa a keleti egyház gyakorlata, ahol mindvégig megmaradt, a keresztségnek és a bérmálásnak egy szertartásban való ünneplése. Tehát a bérmálást sem előzi meg oktatás, magyarázat. Sőt, újabban még az Eucharisztia szentségét is hozzákötik a keresztséghöz, visszahozva ezzel a korábbi gyakorlatot. Ugyanis mindenképpen szükség van a Szentlélekre. Hiszen, a Lélek nélkül azt sem tudjuk, hogyan imádkozzunk helyesen (Róm 8,26). Ugyanakkor azt is tudnunk kell, hogy Isten hatalma végtelen. Jézus utalt is rá, hogy a Lélek ott fúj, ahol akar (Jn 3,8). Nincs tehát megkötve az ő ereje. Nekünk kötelességünk, hogy mindent megtegyünk azért, hogy a Lélek keresztségében (a bérmálásban) részesüljünk, de akit még nem bérmáltak meg, Isten hatalmánál fogva az is képes együttműködni a Szentlélekkel. Hogy hogyan, ez a Lélek titka, ezeket mi sohasem fogjuk tudni átlátni, talán még odaát sem teljesen. Abban viszont ezzel együtt is igaza van, hogy a keresztség nem tűr halasztást. Legalábbis, ha az valóban az istenfélő élet kezdete. Mert ugyanakkor ez is személyes ajándék Isten részéről, s nem valami magától működő mechanizmus. Csak azt a személyt szabad megkeresztelnünk, akinek az életében emberileg jó esélyt látunk arra, hogy ez a keresztség őt valóban Krisztushoz köti. Ezért nagyon fontos, hogy a szülők tudtával, beleegyezésével, lehetőleg teljes meggyőződésével történjék gyermekük keresztelését. Mert ez azt jelenti, hogy majd valóban kereszténnyé is nevelik azt a gyermeket. Enélkül a jó reménység nélkül a keresztség isteni ajándékának méltóságát sértjük, ha nem a súlyának megfelelően bánunk vele, kezeljük. Tehát nagyon fontos a keresztség és a bérmálás és az Eucharisztia az életszentséghöz. Végtelen hatalmú kegyelmeket közvetít ezen hármas ajándék. Ettől megfosztani gyermekeinket súlyos mulasztás. Ugyanakkor nem ez az egyetlen útja az üdvözülésnek és a lelkiéletben való fejlődésnek. Isten ezer más utat is tud találni rá.

Előbb a második kérdésére válaszolok. Ha meg tud állni ezen a ponton, akkor ez nem bűn, hanem megjelenő kísértés, amelyet nagyon jól kezelt. Ha ebben kitart, akkor nagyon jól vissza tudja majd szorítani az érzékiséggel kapcsolatos kísértéseket. Ezek így függnek össze: ha az ember kis dolgokban enged a kísértésnek, akkor nagyon el tud hatalmasodni rajta, és olyan bűnökbe is beleviszi, amit magáról soha nem is gondolt volna. Ha viszont rendszeresen visszaveri ezeket az apró támadásokat, az ebben való kitartás egészen erős páncélt épít ki, és egyáltalán nem esik majd nehezére sem kicsi sem nagy kísértést visszavernie. Az álomban érkező képekért, eseményekért közvetlenül nem vagyunk felelősek, azokat nem szükséges meggyónnunk. Álomban nem tudunk bűnt elkövetni. Ha félálomban cselekszik az ember, az más, akkor már van annyi tudatosság, hogy az felelőssé teszi. De ami az alvást kísérő álomban történik, azért nem felelős az ember. Lehet, hogy van köze hozzá, hisz többnyire az jön vissza az álomban, amit az ember ébren átélt, legalábbis annak valamilyen vetülete, még ha teljesen öntudatlanul volt is benne. De nem felelős érte. Ezzel együtt is, ha van lelkiatyja, nem árt, ha ezeket a gondolatokat, gondolati kísértéseket föltárja előtte. Megkönnyebbül, megtisztul, ha föltárja őket. De semmiképp se utálja saját magát e jelenség miatt. Ez a lehető legrosszabb következménye a dolognak. Elhiszem, hogy rossz érzés, szennyesnek érzi magát az ember. De ha ezzel nem akar azonosulni, ha ezt inkább szeretné kizárni az életéből, gondolataiból, akkor mindez nem bűn. Ne engedje, hogy ez félrevezesse, és emiatt eltávolodjék az Úrtól!

Több tényezőt is említ a soraiban. Ezek valóban veszélyes kockázati elemek. Ugyanakkor emiatt nem lehet alapvetően elítélni, ha valaki pap létére a pszichológiát is megtanulta és alkalmanként alkalmazza is. Mennyire jó az, ha egy pap közben orvos is, vagy elvégezte a pedagógiát! Ebben is, abban is többlet segítséget tud nyújtani a lelki tanácsok és az imádság mellett. Ám az is igaz, hogy a pszichológia szakterülete közelebb áll a lelkiélethöz, szinte súrolja azt, s ezért még nagyobb a kísértés, hogy a pap összekeverje, rosszabb esetben a lelki dolgok elé helyezze a pszichológiai tudását. A szélesebb tudás tehát jelentős támasz lehet, szinte bármilyen területen, de hordozza azokat a veszélyeket, amelyeket Ön is említ vagy legalábbis, melyekre utal.

Igen, a papnak óriási felelőssége van. Olyan nagy, hogy ezt nem is tudná magában, emberileg elviselni. Emberek üdvössége van rábízva. Ennél nagyobb, ennél súlyosabb dolog nincs a földön. Hogy ezzel neki el kell majd számolnia, erre több jelzést is kapunk a Szentírásból, az egyházi tanításokból, a lelkiatyák írásaiból. Természetesen minden embernek megvan a maga felelőssége is ebben, de a fölszentelt papokat éppen azért küldi az Úr, hogy segítse őket ebben a saját felelősségükben. Ha a rossz magatartásával nem segíti, sőt, gyengíti őket ebben a törekvésükben, hát, bizony, ki nem fejezhető, hogy ez mennyire súlyos vétek. Ha viszont a pap követi az Evangélium szavát, ha buzgó, ha imádságos lelkületű, akkor viszont hatványozottan hatékony tud lenni mások lelki életében, mert azt áldja meg sokszorosan az Úr, amit végez a papi munkájával. Tehát emberileg nem kiszámítható dolgok vannak itt. Igen, a kegyelem a saját erőit meghaladó hatalmas dolgokra teszi képessé a fölszentelt papot, de ha ezzel nem él, akkor a ráháruló felelősség is sokkal súlyosabb, mint egy-egy vezetőre, pedagógusra, igazgatóra háruló, akiknek, persze, szintén nagyobb a felelősségük másokért, mint azoknak, akiknek nem vezetői szerepük van az emberi közösségben.

Az évközi 24. vasárnap bibliai részeit olvastuk. Az egész világon a római katolikus egyházban erre a napra ez volt előírva.

Mielőtt megfogalmaztam volna a választ, kicsit utánajártam ennek a dolognak. Ezen böngészés közben találtam rá Papp Miklós atya soraira. Olyan jónak találom, hogy a magam válasza helyett egész egyszerűen idemásolom: Az autogén tréning az érzelmeink háztartásába akar egyensúlyt vinni, melyre nagy szükségünk van, hiszen sokkal komolyabban vezetnek minket az érzelmeink, mint korábban a túl racionális tudományok alapján gondoltuk. Minden embernek szüksége van egyfajta ?iskolázottságra? az érzelmei területén, s ehhez érdemes a tudomány eredményeivel élni. Azonban e témában az Egyháznak nem csak annyi mondandója van, hogy dicséri az őszinte tudományos kutatást. Tágabban is érdemes ránézni a kérdéskörre. Először is mindig örülünk, ha egy hívőnek igénye van a többre, ha szeretne egyensúlyt az érzelmei világában. Ám kérdezem: a hívő vajon elég alaposan körülnézett-e az (Egy)háza táján? A korábbi korok embereinek nem voltak hasonló gondjai, s a tapasztalatok összesűrűsödése nem csapódott ki ma is használható módszerekké? Az Egyházban a Lélek kreativitásától és inspirációjától vezetve pazar meditációs technikák, feszültségoldó módszerek, depressziót és agressziót kezelő módszerek fejlődtek ki kétezer év alatt. Vajon a taizei-i énekek monoton dúdolása, a bizánci Jézus-ima lélegzetvétellel összekapcsolt imádsága, a rózsafüzér tudatos egyszerűsége nem érhet el olyan eredményt, mint egy-egy autogén tréning? A kereszténység pazar szimbólumai nem tudnak úgy elmélyíteni, mint a szimbólumterápiák? A kereszténység művészeti alkotásai, bibliai drámatörténetei, zenei alkotásai csak úgy felválthatók modern relaxációs technikákkal? Az egyént tehát bíztatjuk, hogy ismerje meg a saját kereszténysége gazdag világát, kincseit is, ne csak a tudományok szekularizált módszereit. Ha az Egyház hivatalos álláspontját keressük, akkor érdemes elolvasni a Hittani Kongregációnak a keresztény elmélkedésről szóló rövid dokumentumát. A Hittani Kongregáció a testi és a pszichés módszereket el tudja fogadni, ha azok valóban a testi-pszichés ellazulást, feszültségoldást idézik elő, de ezeket csak ?pszichofizikai előkészületnek? tartja az imádsághoz. Nem lenne az rendben, ha valaki autogén tréninget gyakorolna naponta 2×20 percet, de az imádságot letudná egy Miatyánkkal meg két zsoltárral, és ja, egy bibliai mondatot is elolvasna? Semmilyen pszichoterápia vagy relaxációs módszer nem pótolja a lelki életet. Összegzésképpen én teszem hozzá: nem találtam semmi ideológiai hátteret az autogén tréning leírásában. A szakmai leírása azonban annál meggyőzőbb. Tehát szabad és érdemes is élni vele. De megfontolandó Miklós atya meglátása is, hogy legalább annyit tréningezzem a lelkemet is, mint a pszichémet.

Testvérileg figyelmeztetem, kedves Balázs, hogy amikor ilyen gondolatok kerülgetik az embert, hogy "annyira nagy szükség volna remetére, s milyen kár, hogy nincs rá vállalkozó", akkor ez akár arra is utalhat, hogy a Szentlélek éppen az Ön lelkét készíti erre az elkötelezett Krisztus-követő életre. No persze, ez azért nem teljesen biztos, csak szólok. Hogy mit tehetünk azért, hogy legyen magyar Áthosz? Sokkal komolyabban kell vennünk saját lelkiéletünket. Szomorú tény, hogy a templomba járó, imádkozó keresztények között is a legtöbben a kényelmes kereszténységet választják, langyos hőfokon élik meg a Krisztushoz tartozásukat. Félő, hogy ebbe a csoportba mi ketten, Ön és én is beletartozunk. Föl kell mérnünk, hogy Isten mit kér, mit kínál nekünk, nekem személy szerint, és azt teljes odaadással követni. Nincs más módja a környezetünk kereszténnyé tételének, mint az, hogy magunkat tesszük igazi kereszténnyé. Ha ez sikerül, akkor ennek lesz hatása másokra is.

Szó sincs róla. Az efféle jelentéktelen hibáknak semmi jelentőségük sincsen. Ráadásul, ha jól értem, a tévedésével nem is közelebbre helyezte a legutóbbi gyónást, hanem véletlenül távolabbra. (Általában arra van késztetése az embernek, hogy ne vallja be, milyen régen gyónt.) Szóval, semmi baj, minden rendben van. Viszont javaslom, hogy egy hónap múlva újra menjen gyónni. Akkor már lassan rögzül majd, hogy havonta végzi a szentgyónását.

Nem igazán segít egy döntésben, ha csak azt mérlegelem, hogy egy cselekedet bűn-e vagy nem? Az így föltett kérdés mit segít? Ha bűn, nem teszem meg, ha nem bűn megteszem? A tetteink mérlegelésénél ez nem elégséges. Nem is merem kimondani, hogy a választáson nem részt venni bűn. Ez túlságosan erős erkölcsi ítélet lenne. Mégsem javaslom ezt a választást. Tudniillik, ez is egyfajta választás. A választásból kimaradni nem lehet. Ez fizikai képtelenség. Ha nem megyek el szavazni, ez is részét képezi a választásnak. Ezzel hozzájárulok ahhoz, hogy mások döntsenek helyettem, tehát mások döntését erősítem. Valamilyen döntés mindenképpen lesz. Ha nem szavazok senkire, akkor ezzel azokat erősítem, akikre nem szavaztam. De ez nem csak matematika, s főként nem az. A szavazás rendszere felelőssé teszi az egész társadalmat, annak minden tagját. Ennek felelőssége alól nem lehet kibújni. Nem menekülhetünk el a mérlegelés feladata elől. A tanácsom, hogy ha nem látok olyan pártot, akit jónak tartok a vezetésre, akkor legalábbis a kisebb rosszat válasszam. Azzal valamelyest közelebb tudom vinni a választás eredményét ahhoz, amit én szeretnék. Mert ha a nagyobb rossz győz, és én kimaradtam, akkor azt segítettem. Nem javaslom tehát, hogy kimaradjon. Mérlegeljen, imádkozzék, és szavazzon arra, aki legalábbis az Ön megítélése szerint kisebb rosszat tesz a nemeztünknek, a jövőnknek. Ha mással nem, ennyivel tudja segíteni az országunkat. Ez még mindig jobb, mint ha nem segíti.

Kedves Anna! A biblikusok azt mondják, főként Jézus működésének kezdetén mondta, hogy ne beszéljenek a csodákról. Később már nem mondta ezt, amikor már teljesen ismertté lett a személye. S valóban, ahogy mondja, minden bizonnyal el akarta kerülni, hogy ezek a csodák tegyék őt híressé. Nem ezt volt vele a szándéka. Tudta, hogy az emberek erre jobban kiváncsiak, pedig ő az Evangéliumot akarta hirdetni, nem a csodákat szaporítani. Volt olyan helyzet is, amikor kifejezetten mondta tanítványainak: "Vigyétek hírül, amit láttatok és hallottatok: Vakok látnak, sánták járnak, leprások tisztulnak meg, süketek hallanak, halottak támadnak fel" (Lk 7,22). Persze, ez ekkor még a börtönben lévő Keresztelő Jánosnak szólt. Mindenesetre ékes példa arra, hogy Jézusnak nem minden helyzetben az volt a szándéka, hogy ne beszéljenek a csodáiról.

Nyilván sokkal nehezebb a gyermek vallásos nevelése úgy, ha csak az egyik szülő veszi komolyan. Ugyanakkor már az is nagy dolog. S ha ez az apa, akkor pedig különösen. Ha az édesanya ritkábban akar menni templomba, szerintem hagyja, ne erőltesse ezt. Ne éreztesse vele, hogy ezt Ön elvárná. Úgyis tudja. Hagyja meg őt szabadon. Persze, azért imádkozzék minden nap, hogy egyszer a felesége is fölismerje, milyen csodálatos az Úrral élni. Sok példát láttam már, hogy a házastárs kiimádkozta a társa megtérését. Ami a kislányt illeti, leginkább arra törekedjék, hogy vonzó legyen számára a templom és az imádkozás. Ha kicsi még a leányka - úgy sejtem, igen - akkor egyáltalán nem kell erőltetni semmit. Értse meg, hogy ez az élet rendje, szokjon bele. De nem kényszerítéssel, hanem természetes módon odavinni, belevinni. A templomban azt tanulja meg, hogy ez különleges hely, ahol főként azért kell csöndben maradni, hogy másokat ne zavarjunk. De azért szaladgálhat is, amikor csak lehet, hadd érezze jól magát ott. Az is jó érzés neki, hogy az édesapjával van. Ön ott imádkozzék minél buzgóbban, nem kell tanítgatnia a gyermekét a jó magaviseletre. Persze, tanítsa meg keresztet vetni, metániát végezni, gyertyát gyújtani. Amikor már tudja mondani, tanítsa meg az imákra. Ha görögkatolikus, akkor főként a szokásos kezdetre (Mennyei Király, Háromszorszent, Miatyánk). De a templomban lehetőleg ne fegyelmezgesse a lányát. Akkor majd nem fogja szeretni azt a helyet, meg Ön sem imádkozik igazán, s így a lánya is Önt nem imádkozni, hanem fegyelmezni látja. Azt viszont mindenképp jó volna kialakítani, hogy a lányával kivétel nélkül minden vasárnap elmenjenek a templomba. Kérje meg a feleségét, hogy ebben segítse. Természetessé tud válni az is, hogy az édesapa megy a gyermekekkel a templomba, de az édesanya otthon marad valamiért. Ez is kezelhető, csak ne akarja lebeszélni a gyermeket a templomról, az nagyon nehézzé tenné a dolgot. Viszont addig ne menjen el az imádság, hogy sírás legyen belőle. Ha ellenkezik a kislány, akkor üsse el a dolgot tréfával. Lehetőleg ne maradjon meg az, hogy engedetlen volt, és "ő győzőtt". A tréfa, a móka ilyenkor sokat segít. Ha kacagjon sokat az a kislány! (Megjegyzem, még többet fog kacagni, ha majd lesz sok testvére. Isten szeretetéről is többet fog tudni, ha sok oldalról veszik majd körül az őt szerető emberek, családtagok.)