Ez mindenképpen személyes út legyen, ne személytelen! Úgy értem, ne csak könyvek, egyéb elérhető írások és tartalmak vezessék, hanem vegye föl a kapcsolatot olyan személlyel, akivel ezt megbeszélheti. Keressen föl egy görögkatolikus atyát, vagy esetleg írhat személyes levelet a lelkiatya@hd.gorogkatolikus.hu címre.

A hivatás eldöntéséhöz külső és belső megerősítés szükséges. Egyrészt az illető megérzi a hívást, ez indítja őt el a papság vagy szerzetesség felé, ez a belső. Ehhöz szükséges, hogy az elöljárók, a püspök vagy a szerzetesi elöljáró szintén arra a meggyőződésre jusson, hogy valóban, az illetőnek Istentől jövő hivatása van. Ez a külső megerősítés. Ha e kettő közül valamelyik hiányzik, akkor nem lehetséges pappá vagy szerzetessé válni. Ezt azonban nem az első felvételnél döntik el, hanem hosszú fölkészülési idő során válik világossá. Ez a szemináriumi képzes vagy szerzeteseknél a novíciátus ideje. Ez az időszak tehát nem csak képzés, hanem mind a jelölt, mind az elöljárók számára lehetőség, hogy a hivatás meglétét, hitelességét minél világosabban lássák. Van példa arra, hogy ezen folyamat során derül ki a jelölt elött önmaga számára, hogy mégsem ez az az út, amire hívást érzett, vagy az elöljárók látják, hogy bár van buzgóság a jelöltben, de mégsem erre a pályára való. Ami az életkort illeti, abban van lehetőség később is dönteni. Vannak úgynevezett késői hivatások, akik 30-40 éves korukban jutnak arra, hogy pappá vagy szerzetessé szentelődjenek. Sőt, egészen rendkívüli példák is vannak, hogy 60-70 évesen jut el valaki ide. De ez inkább kivétel. Érettségi azonban mindenképpen kell, hiszen még azután további komoly tanulmányok is vannak, amelyekhöz ez elengedhetetlen.

Kedves Annamari! Igen, alapvetően a végítéletre vonatkoznak Jézus Urunknak ezek a szavai. De az égig emelkedés és az alvilágig süllyedés bizonyosan nem fizikai mozgásra utal. E szakasz bevezetőjében ezt olvassuk: "Akkor azokat a városokat, amelyekben a legtöbb csodája történt, feddeni kezdte, mert nem tértek meg..." (Mt 11,20). De nyilván nem a városokat korholta, hanem azok lakosainak megátalkodottságáról beszél, hogy nem akarnak megtérni, nem akarják fölismerni "látogatásának idejét" (igaz, ezt a kifejezést már Jeruzsálemre, illetve azok lakóira alkalmazta - Lk 19,44). De nagyon jogos az Ön fölvetése, hogy mi az, ami ebből a figyelmeztetésből ránk vonatkozik. A megtérésre való fölszólítás. Illetve még annak kiemelése, hogy Kafarnaum, Korozain és Betszaida városában zsidók éltek, akik büszkék voltak arra, hogy a választott nép tagjai. Emiatt lenézték a pogány népeket. Jézus szava ezért kemény és kijózanító, mert nem elegendő Istenhöz tartozni, az még nem biztosíték semmire, a megtérést ugyanúgy elvárja tőlük is. Nos, ez az, ami leginkább ránk, keresztényekre, katolikusokra vonatkozik. Ugyanis gyakran mi is hajlamosak vagyunk büszkék lenni arra, hogy Krisztus egyházához tartozunk, s ebből fakadóan lenézni azokat, akik nem tartoznak közénk. Vagy a templombajárók hajlamosak vagyunk lenézni azokat, akik nem járnak templomba. No, ettől óva int minket Jézus. A megtérés szükségessége ránk, templombajáró katolikusokra éppenúgy érvényes, mint az esetleg eltávolodottakra vagy meg nem kereszteltekre. Ez az egyik lehetséges értelmezése ennek a szentírási szakasznak.

A gyónási titok csak a gyóntató papot (illetve különleges helyzetben azokat is, akik más okok miatt hallják a gyónást, pl. fordítót, vagy véletlenül közelben lévő személyeket) kötelezi. A gyónó viszont azt mondhat el a gyónás tartalmából, amit jónak lát. Persze, ebben is bölcsnek kell lenni, de a gyónási titok őt nem kötelezi. A pap oldaláról a titoktartás teljeskörű, mindenre vonatkozik, ami a gyónásban elhangzott. Például, ha gyónás során jut bármilyen információ a pap tudtára, még ha az nem is bűn, azt úgy kell tekintenie, mint ha meg sem hallotta volna, az az információ nincsen a birtokában - legalábbis közölhető módon nincs. Teljesen független a gyónási titok kötelezettsége attól, hogy hol történt a gyónás, templomban vagy azon kívül, hogy volt-e a papon epitrachelion vagy nem. (A keleti egyházban egyébként mindig kötelező az epitrachelion használata. Rendkívüli helyzetben a pap valamely más ruhadarabot, sálat, kendőt is fölhasználhat arra, hogy az epitrachelionként szolgáljon.) Amennyiben a gyónó azt kéri, hogy a gyónásban elhangzott dologról a pap beszéljen, vagy erre kifejezetten engedélyt ad, akkor viszont a gyónónak ez a jóváhagyása lehetőséget nyit arra, hogy a pap másoknak is beszéljen, de csak azokról a dolgokról, amelyekre a gyónó őt fölhatalmazta. Természetesen a gyónónak nem kell kérnie a gyóntatót a titoktartásra, az magától értetődő, az a papot az egyházi rendnél fogva súlyosan kötelezi.

Ezt a butaságot ki mondta? Az ökumenizmus arra törekszik, hogy minden történelmileg kialakult egyház a maga identitását megtartva gazdagíthassa Krisztus egyetlen Egyházát és annak tagjait. Egyesek azt szokták ellene vetni, hogy ez szembemegy a missziós paranccsal: "Tegyetek tanítványommá minden népet!" De ez csak a missziós parancs rossz értelmézéséből származik. Ugyanis könnyű volna úgy értelmezni Jézusnak ezt a parancsát, hogy mindenkit abba az egyházba hívjunk, amelyikben mi magunk vagyunk. Ez vezette például korábban a buzgó római katolikusokat, hogy a görögaktolikusokat is így vagy úgy, előbb vagy utóbb szintén római katolikusokká akarják tenni. Mert nem vettek tudomást másról, csak a római katolikus egyházról. Ehhöz mit szóljanak a görögkatolikusok, vagy a más rítusú keleti katolikusok? Ma már az is világos a katolikus egyházon belül is, hogy az ortodoxok ugyanúgy Krisztus egyetlen egyházának tagjai. Könnyű volna elvárni tőlük, hogy legyenek katolikusok. Csakhogy ők nem eretnekek, hanem testvéregyház, ahogyan a zsinat és többi pápai irat is fogalmazott. Ők a maguk egyházhoz tartozásával gazdagíthatják Krisztus Egyházát. Az ökumené azt jelenti, hogy minden keresztényt testvérnek tekintünk, anélkül, hogy megítélnénk a hitét és életét, és minél nagyobb lelki egységre törekszünk velük. Azt a pontosítást talán még érdemes tenni, hogy ökumené csakis a keresztények között lehetséges. Aki nem fogadja el a Szentháromságot a Krisztusban való keresztséget, velük is lehetünk jó viszonyban emberileg, de az világos különbségtétel, hogy ők nem tartoznak szoros értelemben Krisztus egyházához. A mély lelkiségre törekvő ember törekszik arra is, hogy minden megkeresztelt testvérével minél mélyebb lelki egységre jusson. Ez az ökumené.

Nagyon érdekes az, amit leír. Minden bizonnyal késztetés ez arra, hogy komolyan foglalkozzék ezzel a dologgal. Úgy gondolom, Irota csak eszköz ebben a folyamatban. Annál is inkább, mert a keresztelésről szóló beszámoló Irotától függetlenül szintén erősen megérintette. Ha van lehetősége újra elmenni Irotára, javaslom, hogy szólítsa meg az ottani atyát. Igaz, hogy nem a faluban lakik, hanem a közeli városban, Edelényben, ugyanis egyszerre több falut is ellát. Érdemes vele személyesen beszélgetnie erről az élményéről, és vele megbeszélni, hogy mit is jelenthet ez az Ön életében. A telefonszáma: 30 2197548

Isten elég hatalmas ahhoz, hogy úgy alkosson magának új népet, új szövetséget, hogy közben nem veti el a régit. Szent Pál apostol világosan beszél is erről a rómaiaknak írt levelében: Isten nem vetette el népét (Róm 11,2). Hosszan beszél aztán Szent Pál arról is, hogy milyen viszony van a két nép, a két szövetség között. De meggyőződése, hogy majd vissza fognak térni ők is Istenhöz. Így fogalmaz ennek a levélrészletnek a végén: "A megátalkodottság csak részben érte Izraelt, amíg a pogányok teljes számban meg nem térnek, akkor majd egész Izrael elnyeri az üdvösséget... (Róm 11, 25-26).

Az utóbbi években sok templomunkban többféle tömjént is használnak. Igen, ezek különböző illatúak. Van, aki figyel arra is, hogy a szertartás mely részén milyen illatú tömjént használ. Én ehhöz nem értek. De az nekem is tetszik, hogy ha van többféle tömjén, akkor azokat váltogatják. Persze, nem szabad ebben (sem) túlzásba esni. De valóban szebbé tehetik az imádságunkat a különféle jó illatú tömjének használata.

Ez valóban nagyon nehéz. Egyrészt kétségtelenül nagy türelem szükséges ahhoz, hogy az állandó ellentmondása ne dühöt váltson ki Önből, hogy ne zárkózzék be előtte, megmaradjon a szeretete iránta. (Bár lehet, hogy végső tehetetlenségében ez inkább csak a szánalomban mutatkozik.) Ugyanakkor az is fontos szempont, hogy a saját lelki békéjét ne hagyja ezzel megtépázni, tehát önmagára is vigyázzon. Bár ez a kettő egy irányban van. Egyrészt megtalálni türelemből fakadóan azokat a szavakat, amelyek még eljutnak hozzá, talán segíthetik őt a helyes látásban, másrészt ez a türelem vigyáz az én lelkemre is, hogy ne csússzak bele az ilyenkor szokásos szerepjátékba, vagyis, hogy úgy viselkedjem, azt hozza ki belőlem, amit ilyen helyzetben a bűn mechanizmusa diktál. De mindezzel együtt őszinteségre is buzdítom Önt. Nyugodtan mondja ki az illetőnek, hogy ezzel a magatartással saját magának ellensége. Az sem baj, ha erős szavakkal ébreszti rá arra, hogy ez a hozzáállás sehová sem vezet. Nyilván megvannak a lélektani okai, hogy miért ennyire borúlátó az illető, s ez neki a legrosszabb, ő is szenved tőle leginkább. Ezért nem kell kategorikusan elzárkózni tőle. Ám, ha egy ponton mégis úgy érzi, hogy tehetetlen vele, és az Ön békéjét is valóságosan és komolyan veszélyezteti, vagyis, hogy az illető megátalkodott, és szándékosan nem hajlandó a békés együttműködésre, akkor jobb, ha elzárkózik tőle, és már csak az imádságaiban hordozza őt. Igen, sajnos, vannak olyan helyzetek, amikor idáig is eljuthat az ember.

Tudni kell, hogy lélektani szempontból a szülés és a gyermek érkezése a nő és a család életében is krizisnek számít. Normális krízis ugyan, hisz az élet rendje, hogy a nőből feleség lesz, majd édesanya, de mégis érzelmileg megterhelő változás, hisz egy új szerep kap nagyon nagy hangsúlyt. De ami a jó hír, hogy mivel természetes változás, ezért előbb utóbb az édesanya és a család talál megoldásokat az új helyzet megélésére, megküzd a kihívásokkal és talál egy új egyensúlyt. De az érzelmi vetülete akkor is megrázó egy nőnek, hiszen aggályokkal teli gondolatok jelenhetnek meg, emiatt az édesanya bizonytalanná válik, bűntudat alakul ki benne ezek miatt. Ehhöz önbizalom és önértékelési nehézségek járulhatnak, melyeket, ha nem oszt meg, a férje sem tud segíteni. Nagyon nehéz ma édesanyának lenni! S ez bizony külső és belső konfliktussal is jár, s erre még az állandó fizikai és érzelmi jelenlét és készenlét is ráerősít, hiszen az a pici, kiszolgáltatott babájuk állandó gondoskodást igényel, s ez bizony nagyon kimerítő tud lenni. Sőt nagyon sokszor ütközik az a kép egy nőben, hogy boldognak kellene lennem, hisz mindenki azt mondta, hogy milyen csodálatos korszak ez, milyen nagyszerű édesanyának lenni, ehhez képest a mindennapokban a korábbi megszokott napirend felborult, mások lettek a prioritások, s ez csalódottsággal, kiábrándultsággal járhat. A szülés utáni hormonszint megváltozása pedig szintén elősegíti ezeket a hangulati ingadozásokat is. Ön is azt mondja: Megváltoztam. Igen, de ez a változás nem feltétlenül rossz dolog, ha még most nehéz is hordozni. Valójában ez minden szülő nőnél bekövetkezik, hisz olyan ősi, anyai ösztönök kerülnek felszínre, amivel korábban nem volt saját tapasztalata. De amint szerez rutint, és kellően kapcsolódik babájához, ez a kezdeti bizonytalanság, szorongás oldódni fog, a tehetetlenség érzése pedig csillapodni. Hisz most tényleg nem az ő kezében van a kontroll, hanem egy pici babához alkalmazkodik mindenki. Ez egy kiszolgáltatott érzés, egyáltalán nem könnyű hosszú ideig jól viselni. De ez is elmúlik egyszer, hisz a gyermekágyas időszak alatt és után is sok ideje van az anyának és a babának összeszoknia és bizonyos szabályszerűségeket megfigyelni és kialakítani a család életében, ami aztán kiszámítható, követhető és biztonságos. Azt javaslom, hogy keressen más édesanyákat, hasonló értékrendű embereket, családtagokat, akikkel ezeket a gyermeknevelési kérdéseket és félelmeket is megoszthatja. Egyáltalán ne szégyellje ezeket, hiszen ezen minden nő átmegy. De ne maradjon egyedül, társas támasz nélkül. S ez a férjére is igaz. Merjen megbízni férje gondolataiban és jószándékában, esetleges külső észrevételeiben. Sőt a férj abban is nagy támasz tud lenni, hogy tehermentesíti az édesanyát az állandó felelősségvállalás alól és kicsit kettesben van a babával, míg az édesanya házi munkát végez, vagy csak regenerálódik. Ugyanakkor ismert a gyermekágyi depresszió is, amikor a fent leírt krízis állapota addig vezeti, hogy már élni sem akar. Ez a szülés utáni depresszió egyik jele is. A gyermekágyi depresszió jellegzetessége, hogy sok hétig elhúzódik, a férj és a család bevonása sem oldja ezeket a hangulatingadozásokat és negatív érzelmeket. Hajlamosító tényező lehet a szülés utáni depresszióra, ha van valaki depressziós a családban, vagy esetleg volt már korábbi életszakaszában depresszió. De növelheti a feloldási nehézséget a korábbi párkapcsolati konfliktusok megoldatlansága, alacsony önértékelés, kialvatlanság, fáradtság. Ezt a depresszió típust szakember teszttel és konzultációval be tudja azonosítani, illetve önismereti és pszichoterápiás segítés orvosolni szokta ezt. A legtöbbször viszont az segít, hogy az édesanya kimondhatja negatív érzéseit, bűntudata oldódik, és felszabadultabbá válik, tehát maga a kapcsolat és a beszélgetés a segítség. Leginkább ezt javaslom Önnek. Tehát merjen megnyílni a férje, a családja és más édesanyák előtt, hisz ezzel nemcsak másokhoz, de magához is őszinte tud lenni! Ne szégyellje ezeket az érzéseket, mert nincs egyedül ezzel, a nők megfogják ezt érteni, hiszen ezen ők is átmentek, vagy épp benne vannak. Figyeljen saját magára, a saját pihenésére, töltődésére, mert akkor tud türelmesebb lenni, és konstruktív megoldásokra találni. Egy fáradt anya a babának sem jó és a férjnek sem. Keressen közösséget, baba-mama kört, ahol szintén társaságra és támaszra lelhet! Olvashat szakirodalmat is, ami szintén segíti a normatív krízis okozta erőforrásainak megtalálását. Szeretettel ajánlom ezt a könyvet, amit kifejezetten laikusoknak írt a szerző és szépen körbejárja ezen időszak sajátosságait: https://bookline.hu/product/home.action?_v=Vida_Agnes_Anyapszichologia&type=22&id=270968&gclid=CjwKCAjwsNiIBhBdEiwAJK4khs1fsZewyvDdpKD5UT02bJbPu1GyEvqZiFNImNUtcGlcCVoiN3gYeBoC0SQQAvD_BwE S ha még ezek után is úgy érzi, hogy segítségre van szüksége, létezik egy anonim és ingyenes telefonos lelkisegély szolgálat,ahol fordulhat segítségért! https://emmaegyesulet.hu/kuldetesunk/ De imádkozom is Önért, hogy minél hamarabb túl tudjon lépni életének ezen a szakaszán, és e nehézségből áldás legyen majd egész családi életükre.

Abban igaza van, hogy az ökumenikus kapcsolat nem jelentheti azt, hogy mindegy, hová tartozom. Ez teljesen téves értelmezése volna az ökumenének. Hogy elfogadjuk mások hitét, ez sokkal inkább azt jelenti, hogy elfogadjuk a másikat a maga hitével. Tehát az embert nézzük, nem pedig a hitvilágát, hitismeretét. Az ökumenikus lelkiség azt fedezte föl, és arra tanítja a keresztényeket, hogy nem az a krisztusi út, hogy mindenkit egyformává akarjunk alakítani. Könnyű egy katolikus embernek azt mondani, hogy: mindenki lépjen be a katolikus egyházba, és kész, mit kell ezen problémázni? A másik személy tisztelete azt jelenti, hogy elfogadom őt olyannak, amilyen, és nem a magam képére akarom formálni. A misszió nem ez. Voltak ilyen törekvések a középkorban, hogy zsidó közösségeket kényszerítettek római katolikus prédikációk meghallgatására, katekéziseken való részvételre, mert ettől remélték, hogy majd szépen meggyőzik és áttérítik őket. Ez az erőszakos térítés már a múltté. Hogy mennyire nem egyszerű az egyház képe, erre az is világos példa, hogy az ortodoxiában, ahol ráadásul különböző egyházak vannak, éppúgy megvan az apostoli folytonosság, a papság, az Eucharisztia szentsége, sőt, még pápa elsőségének az elfogadása is - bizonyos mértékben és értelmezés szerint. Nekik végképp nem mondhatjuk, hogy lépjenek be a katolikus egyházba, és egyszerű lesz minden. A történelmi örökség át és átjárja az életünket, azokból nem lehet egyetlen emberi döntéssel kilépni, meg nem történtté tenni. A protestantizmus kialakulásában, a velük való egyházszakadásban a katolikus egyház sok tagjának is része és felelőssége volt. Fáj, hogy ez akkor ilyen súlyos szakadáshoz vezetett, de a visszafelé, azaz egymás felé vezető út sokkal hosszadalmasabb.

Valójában nincs lényegi különbség. Mindkét elnevezés ugyanazt takarja. Többnyire akkor alkalmazzák a helyettes lelkész státuszt, amikor valamilyen ok miatt nem lehet az illető atyát parókusnak kinevezni, például fiatal kora miatt, s ekkor közel azonos jogkörrel helyettes lelkésznek nevezik ki. Értelemszerűen a helyettes lelkészi státusz ideiglenes, míg a parókusi - hacsak nincs másként megfogalmazva a kinevezésben - határozatlan időre szól.

Igen, nagyon ajánlom. Nagyon sokat meríthet belőle.

Hogy az ember beáll a szerzetesek közé, ez nem történhet csupán egyéni döntés eredményeként. Hiába határozza el valaki az otthoni szobájában, hogy szerzetes lesz, s ehhöz a szükséges papírokat beszerzi, ezen az úton nem lehet elindulni a szerzetesség felé. Mindig egy közösség szükséges ahhoz, hogy az ember belépjen valahová. Tehát, ha a lelkében komolyan fontolgatja, hogy esetleg Önt is szerezetesnek hívja az Úr, akkor első lépésként keressen föl egy szerzetes közösséget. Ott az elöljárónak vagy valamely testvérnek tárja föl ilyen irányú gondolatait. Akkor majd megmondják Önnek, hogy milyen további lépések szükségesek. Kérdésére egyszerű szavakkal azt válaszolhatom, hogy semmilyen dokumentum nem szükséges a szerzetessé váláshoz. Mert ha adott esetben mondjuk, nem találják a keresztlevelét (a keresztség ugyanis elengedhetetlen feltétel), az sem akadálya a szerzetessé válásnak, mivel azt is lehet pótolni.

Biztosan hallott már a szeretet öt nyelvéről, a szeretet kifejezésének öt féle csoportjáról. Nem mindenkinek ugyanaz a szeretetnyelve. Ezen öt szeretetnyelv közül az egyik éppen az ajándékozás. Van, aki nagyon tud örülni az ajándékoknak (ez az ő szeretetnyelve), s van, aki meg nem különösebben (neki nem ez, hanem valami más, például az érintés). Aki szívesen kap ajándékot, annak van érzékenysége, figyelmessége arra is, hogy másoknak milyen ajándékot adjon. Akinek pedig az ajándék nem olyan sokat számít, az átlalában az ajándékozásban is ügyetlen, igénytelen, pénzt ad, vásárlási utalványt, mivel nem is gondolkodik különösebben, hogy minek örülne a másik. Fontos, hogy ebből a különbségből ne vonjunk le túlságosan messzemenő következtetéseket. Nem vagyunk ugyanis egyformák. Egyébként ez főleg házastársaknál fontos tudni, de testvérek, barátok között is érdemes mindig figyelembevenni. Amit Ön leír, az minden bizonnyal ez a jelenség. Ön szeret ajándékot kapni is meg adni is. A testvérének azonban nem ez a szeretetnyelve, ő ebben nem igazán ügyes, nem tud figyelmes lenni. Ezt a helyzetet el kell fogadni. Egyrészt igyekezzék fölfedezni, hogy a testvérének mi a szeretetnyelve, másrészt fogadja el, hogy ez sohasem lesz kiegyenlített. Ezért nem is javaslom, hogy húzza meg a határt. Amikor Ön ajándékoz, akkor nyugodtan adja önmagát, tehát válasszon nagy gondossággal minél találóbb ajándékot. Azt viszont felejtse el, hogy ennek megfelelően szeretne Ön is viszont kapni. Ez nem fog működni. Majd az Úristen más módon fogja Önnek pótolni ezt a szeretetgesztust. Figyelmébe ajánlom ezt az oldalt: https://szeretetnyelvek.hu/