Át lehet, ennek megvan a módja, de általában azt szoktuk tanácsolni, hogy ne váltsunk rítust. Hiszen a katolikus egyházon belül lehetőségünk van mindkét rítusban gyakorolni a hitünket. Ahhoz igen nyomós indok kell, hogy valaki kérelmezze a saját püspökénél a rítusváltást. Ha a saját püspöke mérlegelés után hozzájárul a rítusváltáshoz, akkor a befogadó püspök már meg szokta adni a befogadási engedélyt.

Kedves Sándor! A biblikusok fölhívják a figyelmet arra, hogy bár abban az ószövetségi szövegben, amelyet Jézus idézett Izaiás könyvéből, valóban így szerepel az Úr eljövetele napjának jövendölése, hogy "hirdessem az Úr kegyelmének esztendejét, Istenünk bosszújának napját" (Iz 61,2), ő azonban a bosszúról szóló részt már nem olvasta föl, előtte hagyta abba a felolvasást és összetekerte a tekercset. Bár Izaiás jövendölése is vigasztalásul szolgál, mert így folytatja: "hogy megvigasztaljam mind a gyászolókat, és koszorút adjak a hamu helyébe, örömnek olaját a gyászruha helyett, a szomorúság lelke helyett meg ünnepi öröméneket..." mégis az ószövetségi gondolkodásban erősen jelen volt, hogy amikor eljön az Úr, akkor az mégiscsak a leszámolás ideje lesz, és a vigasztalásnak az is része, hogy Isten vagy az általa küldött Messiás a választott nép ellenségein bosszút áll. Jézus ezt már nem idézte, Jézus már nem beszél bosszúról. Abban a korban ezt a szakaszt a messiási időkre értelmezték, úgy tartották, hogy Izaiás ezzel már arra a napra utal, amikor eljön a Messiás. Ezért volt olyan nagy jelentőségű és bátor folytatás Jézus részéről, hogy amikor fölolvasván ezt a messiási napokra vonatkozó szöveget, kijelentette, "Ma beteljesedett az Írás, amit az imént hallottatok" (Lk 4,21). Ez tehát a beteljesedés napja. Amit mi ma nyilván másként értelmezünk, mint a zsidók. Mert eljött a Messiás, akit vártak, de másfajta beteljesedést hozott. Az új szövetséget hozta, amellyel még nem érkezett el sem a világvége, sem a zsidó nép tökéletes megdicsőülése - mint sokan remélték. Mi már a beteljesült időben élünk (Gal 4,4), de még dolgoznunk kell az üdvösségünkön. Ezt így rendelte Isten, erre senki nem számított. Ez még bizonyos értelemben nekünk is meglepetés, mert máig nem könnyű fölismerni, elfogadni, hogy már a beteljesült időben élünk, de még nincs itt a végső beteljesülés. Az Egyház a "már igen" és "még nem" feszültségében él, és élünk mi is. Az Úr kegyelmének esztendeje, vagyis ideje tehát már eljött, és ez nem a bosszú ideje. Jézus itt van közöttünk, árasztja ránk a Szentlélek kegyelmét.

Jó reménységgel lehet bízni abban, hogy két oltás után talán már nem lesz olyan súlyos a betegség lefolyása. Ezzel párosul most, ha jól értem a lelki bánata is, hogy akikben bízott, azoktól most nem kap támaszt, segítséget. Főként azért imádkozom, hogy ebben a magányos szomorúságában találjon rá az Úr édes vigasztalására. Őhozzá forduljon, aki mindig megértő és mindig készségesen segít. Talán a betegség is hozzá fog járulni, hogy mind fizikailag, mind lelkileg gyengének érezvén magát, jobban az Úrhoz fordul, többet imádkozik. Nagyon tanácsolom, hogy vegye elő a Zsoltároskönyvet. Ott sok imádságot talál, melyet betegségtől szenvedő emberek írtak 2-3 ezer évvel ezelőtt. De Istent dicsőítő és hálaadó imákat is talál benne. Igen, imádkozom Önért, s most Ön is egy kicsit többet imádkozzék. S az Úr jobbra fogja fordítani helyzetét, mintha nem történek volna meg ezek a bajok.

Azt javaslom, hogy többen együtt keressék föl a plébános atyát, és mondják el neki ezeket a dolgokat. Ha nem teszik meg, ennek a rossz helyzetnek Önök is felelőseivé válnak. Hogy aztán a plébános atya mit tesz, azt őrá kell bízni. Persze, segíteni is kell neki a helyzet megoldásában. Át kell gondolni, ki fog vállalkozni a sekrestyési feladatkörre. Hiszen ezzel is együtt jár a dolog. Ezt is beszéljék meg egymás között. De első lépésként az atyával beszéljenek. 0. lépésként pedig imádkozzanak, hogy a Szentlélek vegye kézbe az ügyet! S imádkozzanak ezért az illetőért is!

Drága testvérem! Most csak annyi történt, hogy elfogyott a türelme. Naponta elfogy, tudom, de most valahogy bele is fáradt ebbe a nagy feladatba. Nem is csoda, teljesen érthető, ha egyedül kell vinnie ezt a terhet, s most, amint mondja, az intézményi keretek sem segítenek. Így valóban nagyon nehéz lehet. Javaslom, hogy valóban minél hamarabb részesüljön szentgyónásban, szentáldozásban. S utána is ez legyen az energiaforrása, a támasza. Minél gyakrabban áldozzon, és a gyónásai is lehetnek gyakoriak, erőt ad ugyanis. Viszont szó sincs arról, hogy Ön emiatt halálos bűnben volna. Még az sem biztos, hogy bűn az Ön részéről, ha fölemeli a hangját. Hogy kezet is emelt, ez persze, nem jó, de ez is inkább Önnek fáj, saját magának okoz lelkiismeretfurdalást. Az Ön életének hatalmas értelmet ad ennek a gyermeknek a gondozása, nevelése. Lehet, hogy vannak, akik haszontalanul élnek, mert csak végzik a hivatali vagy egyéb munkájukat, az ott keresett pénzből építgetik az egzisztenciájukat, elmennek nyaralni, stb., de ez önmagában még nem értékes élet. Amit Ön tesz a gyermeke mellett, még ha nem is tudja azt tökéletesen - ki tudná?! -, önmagában óriási érték. Úgyhogy csak folytassa ezt a küzdelmet, akár a gyermek fejlesztése akár a saját lelkiéletének fejlesztése érdekében. Természetesen imával is kísérem Önt, de Önnek is legyen minden napi imádsága, amelyben dicsőíti Istent, hálát ad neki, és bűnbánata mellett kéri is tőle a további erőt!

Kedves Teo! Ön már el is indult ezen az úton. Nem visszafordulni kell, hanem továbbmenni, csak megfelelő irányban. Azt már fölismerte, hogy vannak magatartásminták, amelyeket nem szeretne követni, mégis, mintegy rátapadnak, tetteit irányítóvá válnak. Az a helyzet, hogy ez mindnyájunkkal megtörténik, de a legtöbb esetben észre sem vesszük. Hogy Ön ezt tudatosította, sőt, mintegy kikel ellene, szeretné másként formálni, ez már nem kis lépés ezen az úton. A következőt javaslom. Ne a jelenség ellen küzdjön, mert az sziszifuszi munka volna, értelmetlen energiapazarlás. Sok dolog van, ami ránk rakódik, amelyekkel együtt élünk, de nem tudjuk, hogyan, mikor szegődtek hozzánk. Ezzel még nem veszítjük el az önazonosságunkat. Ezek, ha úgy tetszik, beépülnek az életünkbe. De tegyük hozzá, csupán a felszínt érintik. Nincs ezzel semmi baj. Amit tegyen, hogy jól különítse el, hogy mi az, amit viszont nem szeretne beépíteni, szóhasználat, mozdulat, netán valamilyen szokás, hogy ezek ne váljanak megszokássá. Miközben ezt tudatosítja és e néhány - nem több, mint három, négy - dolog ellen fölveszi a küzdelmet, e folyamat közben a magatartása mintegy önmagától is egyre tudatosabbá válik. Az elhagyandó szokásokkal pedig úgy tud leszámolni, hogy mást illeszt be a helyére. Ha egy rossz vagy csúnya kifejezés, rendszeresítsen helyette másikat. Ha mozdulat, tegyen helyette valami mást. Ha szokás, helyettesítse valami egyéb dologgal. Tehát ne csak levetkőzni akarja ezeket, hanem önmagát formálni helyette valami másra, értékesre, amellyel szívesen azonosul. Az ilyen törekvés eredménye lehet például a választékosabb beszéd, olyan szófordulatok elsajátítása, szokásszerű használata, amelyet az irodalmi nyelvből vesz át tudatosan. Eredménye lehet a fegyelmezetebb magatartás. Ez pedig sok minden egyébre is hatni fog, még a lélekállapotra is visszahat. Tehát már elindult, haladjon tovább ebben az irányban. Először vizsgálja felül önmagát, tetteit, szavait. Válasszon ki ezek közül néhányat, amelyeket tudatosabban akar kezelni. Utána aztán majd szépen folytatódni fog ez a sor az egyre tudatosabb, egyre krisztusibb élet felé. Föltéve, ha a legfőbb értéket Ön is a krisztusi életben látja. Mit remélek is tiszta szívből.

Azt látom, hogy Önnek nem annyira a saját nemét nehéz elfogadni, hanem inkább saját magát. Mindenekelőtt ezen kell dolgoznia, hogy elfogadja, hogy megszeresse önmagát. Hogy látja a hibáit, önzés, erőszakosság, durvaság, ez már jó. Csak mivel önelfogadási hiányosságai vannak, ezért ez az önostorozás valójában nem segít. Létezik egy ilyen belső párbeszéd: ?Tudom, hogy el kellene magamat fogadnom, de képtelen vagyok rá, s erre jó érvként jönnek a saját gyöngeségeim, amelyekre hivatkozva hitelesítem, mintegy jogossá teszem, hogy nem tudom magamat elfogadni.? Ez önbecsapás. Ezért, bár más esetekben jó az, ha az ember látja, ismeri, beismeri a hibáit, de Önnek nem erre kell törekednie, hiszen ezt már túlzásba is viszi. Viszont nagyon is jó helyen keresi a megoldást. Igen, ott van, ott él Önben Krisztus, és nagyon boldog odabent. Mert nagyon szereti Önt. Nem azt nézi, hogy ez egy szennyes ház, ahol nem jó lakni. Azt nézi, hogy ez egy kedves leány, akit nagyon szeret, úgy ahogy van, és nagyon örül, hogy a közelében, hogy a lelkében lehet. Ezen mindenképp érdemes elmélkednie, mert ez így van, s ha ezt elfogadja, belátja, akkor már egy lépést tett, hogy szeresse a lelkében lakó Urat, és vele együtt szeresse azt, akit ő szeret vagyis Önt, saját magát. Ezen a fontos alapvetésen túl nyugodtan kérjen pszichológiai segítséget. Vannak nagyon jó eszközök, terápiák, játékok, amelyek segítenek a helyes önismeretben, önmagunk megszeretésében. Azért is van erre sok megoldás, mert nagyon sok ember szenved ám ugyanettől, saját maga elfogadása és szeretése hiányától. Úgyhogy nincs ebben egyedül. Majd csak mindezek után érdemes beszélgetni arról a teológiai kérdésről, hogy valóban bennünk van-e Krisztus és hogyan. De ez sem elméleti kérdés, hanem nagyon is tapasztalati. Az tudom Önnek tanácsolni, hogy kezdjen el szeretni. Kezdje el a szeretet iskoláját! Önmaga megszeretésében is nagy segítség lesz, ha törekszik másokat szeretni. Kezdje el egyenként. Válaszon ki valakit, akiben nem könnyű fölismerni Krisztust, aki nem rokonszenves Önnek, és kezdje el szeretni. Először is imádkozzék érte. Aztán imádkozzék azért, hogy Ön meg tudja őt szeretni. Majd tegyen úgy, mintha már szeretné. Szerezzen neki meglepetést, legyen vele figyelmes, hogy mire van szüksége, segítse őt, mintha barátok lennének, stb. Kezdjen el ezen dolgozni. Meg fog lepődni, sikerülni fog. Ha a szeretetet parancsba kaptuk, akkor ez nem lehet lehetetlen, különben nem kérte volna tőlünk Krisztus. Kezdje el szeretni az embereket, ez segíteni fog Önnek abban, hogy önmagát is megszeresse. Nem azért, mert Ön egy szeretetreméltó emberré válik, hanem mert megnyílik Ön előtt a szeretet kapuja, s ezen keresztül képes lesz befogadni Jézus szeretetét. Legjobban az fáj(na) Jézusnak, ha nem hiszi el, hogy ő szereti Önt.

Vajon ez egy általános kérdés a világ megértése végett, vagy inkább személyes bánat kifejeződése az emberi, baráti kapcsolatok elvesztése miatt? Ugyanis nem ugyanaz fogalmazódik meg válaszul az egyik vagy a másik esetben. Ha a világ folyamatait nézzük, akkor látnunk kell az istentelenedés szándékolt és mondhatni, irányított folyamatát. Mondhatjuk, hogy a soha nem látott jólét puhányít el minket: egyre önzőbbek, egyre szívtelenebbekké válunk, s ebben nagy igazság is van. A gonoszság elhatalmasodásával sok szívben kihűl a szeretet - figyelmeztet minket Jézus. Bár azt is hozzáteszi: aki állhatatos marad mindvégig, az üdvözül (Mt 24,12-13). Ezért talán nem is az a fontos, hogy a világ eseményeinek okait feltárjuk, hanem az, hogy arra megfelelő személyes választ adjunk. Ez pedig a Krisztus mellett való hűséges kitartás minden körülmények között. Ez tehát az egyik válasz. A másik a személyes kapcsolatok kérdése. Vélhetően ezt Ön személyesen is átéli. Hogy miért távolodott el Öntől egyik vagy másik barátja, ismerőse, ennek sok egyéni oka lehet. Erre aligha tudok válaszolni. Ennek kapcsán is inkább tanácsot tudok megfogalmazni. Ne azon bánkódjék, hogy miért van ez így, hanem személyesen tegyen azért, hogy minél kevésbé legyen így. Nyilván nem fog tudni minden magányos embert meglátogatni, megvigasztalni, megsegíteni. De ha mindegyikükön nem is tud segíteni, ez nem ok arra, hogy legalább egy vagy kettő esetében ne kezdje el. Ha saját elmagányosodása fáj, akkor társat Istenben keressen, higgye el, Jézus mindenki másnál jobban meg tudja vigasztalni. Ha mások magányosság okoz szomorúságot, ezen pedig saját tetteivel igyekezzék enyhíteni. Persze, ekkor is érdemes ezeket a tetteket sok imádságba csomagolni.

Ezt így nem tudom megmondani. De azt mondhatom, mint másoknak is, hogy ne csak azt keressük, hogyan kerülhetjük el a bűnt, hanem azt, hogy hogyan tehetünk jót. Mindenképpen jót tesz azzal, ha beoltatja magát, mert ezzel nem csak a saját egészségét támogatja, hanem a járvány terjedésének kockázatát is csökkenti. Azok az orvosok és ápolók, akik erejüket megfeszítve dolgoznak az elkülönített koronavírus osztályokon, azok mind kérik tőlünk, hogy az oltással lehetőség szerint csökkentsük a járvány terjedését, a megbetegedések számát.

Kedves Anna! A pap vagy püspök előtt nem szoktunk meghajolni. Ez nem is szükséges. Sokkal inkább az ikon előtt. A paptól, püspöktől kérhetünk áldást, megcsókolhatjuk az áldó kezét, de a meghajlás az közvetlenül Krisztusnak szól. Az ikon megcsókolása is előbbre való, mint a pap áldó keze. Úgyhogy, ha jelen van akár egy püspök is, előbb a Krisztus ikonhoz menjen meghajolni, megcsókolni, s csak azután az emberhöz. Ha netán az illető klerikus ezen megütközne, az az ő hibája, nem az Öné.

Semmiképp se szomorkodjék. Valóban úgy tűnik, hogy korunkban nagyon megfogyakozott a hit, de mindig tartogat az Úr elkötelezett, akár vértanúságra is kész embereket. Ön sincs egyedül az odaadó hitével. Sőt, azért kapta azt, hogy ezzel másokat is megerősítsen. Ez már talán válasz a föltett kérdésére is. Felelősségteljes feladatra kérték fel Önt, amely nagyon sok lehetőséget hordoz magában. Ne azt nézze, hogy emberileg most nem sok remény van arra, hogy az ifjú komolyan vegye a hitét. Sokkal inkább azt, hogy Önt bevonták ebbe a folyamatba. Isten bárhol, bármikor képes csodát művelni. Sokkal inkább az Isten hatalmára tekintsen, ne pedig az emberek kicsinyességére! Ha csak annyit tesz, hogy a bérmaszülőség okán minden nap külön imádkozik ezért az ifjúért, már nagy dolgot vállal érte. Ha ennél többet is szeretne tenni, esetleg megteheti, hogy bizonyos feltételhöz köti a válaszát. De ebben ne valami túl nagy kérést fogalmazzon meg. Isten a megroppant nádat nem töri el, a pislákoló mécsbelet nem oltja ki (Iz 42,3). Legyen tekintettel a rokonaira, és olyan dolgot kérjen feltételül, amire van reménység, hogy majd teljesítik is, amivel csak egy kicsit előrébb viheti őket Isten felé. Lám, e fölkérés kapcsán óriási lehetőségek nyílnak meg Ön előtt, hogy egy ifjút, vagy esetleg rajta keresztül többeket is elvezethessen Istenhöz. Hogy erre emberileg nem sok remény látszik? Mit számít az? Ne csak olyan dolgokért imádkozzunk, amelyek könnyen teljesíthetők, hanem nagy bátorsággal olyan dolgokért is, amelyek Istenhez viszik közelebb a testvéreinket. Hiszen ez a dolgunk, hogy ezen munkálkodjunk.

Imádkozom Önért. S minthogy itt ezt a kérést többen is látják, minden bizonnyal sokan lesznek, akik ismeretlenül is fognak Önért imádkozni. Segítse, erősítse az Úr!

A keleti szerzetesség alapműve Szent Antal élete, ez a Jel Kiadó sorozatában, "A III-IV. század szentjei" c. kötetben magyarul is olvasható. Kezdésnek nagyon jó. Komolyabb könyvként ott van Baán István atya szerkesztésében A bizánci szerzetesség c. gyűjteményes kötet, mely a keleti görög szerzetesség történelméről és lelkiségéről is gazdag képet fest. Szintén az ő szerkesztésében jelent meg A szent öregek könyve a Jel kiadónál. Ugyanebből a korból származik Gázai Szent Dorotheosz szerzetesi tanításai, Ókeresztény örökségünk sorozat 20., Jel kiadó, 2015. A monasztikus szerzetesi hivatásról, annak lelkületéről nagy klasszikus, szép könyv Corona Bamberg: Az emberség ára c. könyve. Ajánlom még Enzo Bianchi: Nem vagyunk különbek c, könyvét.

Bocsásson meg, kedves Ferenc, hogy hosszú ideje nem válaszoltam. Kerestem a lehetőségeket, de nemigen leltem. Itt közzé teszem az Ön fölvetését, hátha valaki jobban tud segíteni.

"Uram, Jézus Krisztus, könyörülj rajtam!" Ez az egyik legegyszerűbb bűnbánati ima. Vagy inkább fohász, amelyet lehet egymás után többször is mondani, mondogatni. Ha őszintén teszi, akkor ez az ima a lelkét elvezeti a bűnbánó lelkülethöz. Persze, lehet más szavakkal is. A saját szavaival fejezze ki, hogy mely tettek voltak méltatlanok Önhöz, vagy éppen Krisztushoz, akihez Ön is tartozik. "Bocsáss meg, Uram, hogy ezt és ezt, ezeket meg ezeket elkövettem." A bűnbánat abban segít, hogy ne másokat hibáztassunk, kivált nem magát a Jóistent, hanem a saját bűneinket ismerjük föl. Azért buzdít erre minket Jézus, mert ezen az úton tudjuk leginkább fölismerni Isten irgalmas szeretetét. Erre nagy szükségünk van, hogy tudatosodjék bennünk, hogy minket Isten szeretete éltet és őriz meg. Egyébként érdekes módon a bűnbánat, a bűnbánó lelkület az embertársainkkal szemben is békésebbé tesz minket. Nem vádoljuk a másikat, hanem saját hibánkat belátva megértőkké válunk az ő hibáikkal szemben is.